Ada mesél. Ada huszonéves nő, aki három éve Londonban él, de a nyárra visszatér a szülővárosába, Katalóniába. Tekintetét a korábban maga mögött hagyott világra fordítja: a nagy holdat, a hullócsillagokat, a traktorokat és a barackot, a körülötte nyüzsgő állatokat szemléli. Azt a világot, amely sokkal gazdagabb a nyugatinál, de tele van erőszakkal és halállal. Megosztja a történeteit, a szépeket és a tragikusakat egyaránt. A család elásott titkait: szülei válását, egy könnyed románc emlékeit, a múlt darabkáit hosszú láncba fűzi, hogy aztán összeálljon valami, ami messze van a linearitástól, de közel ahhoz a gazdagsághoz, amelyet a nyugati ember már nem igazán ismer. A szöveg rövid fejezetekre tagolódik, és minden jelenet önállóan is megáll a lábán, a végén pedig olyan egésszé állnak össze, amelyben már nem igazán lehet szétszálazni a különféle gondolati dimenziókat.
Solà prózájának fotnos motívuma a véletlenszerűség és az ösztön, történetei csak lazán kapcsolódnak egymáshoz. Éppen úgy, ahogy az emlékezetünkben követik egymást a múltunk történései. Kiírja magából, ami épp jön, és ezek az emlékmorzsák, bár látszólag kontextus nélkül folynak egymásba, végül gazdag öszesség lesz belőlük. A történetek több pillanatot rögzítenek, láttatnak egyszerre, és végül olyan narratíva áll össze belőlük, amelyben a tér- és időhálózatok szövevénye már sokkal inkább csak átérezhető, mint elmondható. Ada hangja egyszerre szelíd, töprengő és bölcs: a 21. századi vidéki élet lassúságáről elmélkedik, és a történetmesélés hatalmával élve rögzíteni próbálja az elveszített, paradicsominak érzett világ buja gazdagságát. A regényt a történetmesélés belső kényszere, a megosztani vágyás hozza létre. Solà láthatóvá tenné a láthatatlant, megmutatná az ismeretlent.
A Gátak történetekkel gazdagon átszőtt hellyel ismerteti meg az olvasót. Olyan világgal, ami hol megpihenteti, hol pedig elborzasztja a lelkünket. Olyan univerzumba, amihez csak úgy tudunk közel kerülni, ha lebontjuk a bennünk levő gátakat, ha képesek vagyunk megnyitni az elménket. Az ábrázolt világ csaknem hozzáférhetetlen, megismerhetetlen a számunkra, a szöveg mégis vágyat ébreszt, hogy belépjünk ebbe a valóságba, ami önmagunk megismeréséhez is közelebb visz. Azzal, hogy ráébreszt: a magunk igazsága nem az egyetlen igazság. A könyvet olvasva azonban végig az volt az érzésem, hogy a szerző szándéka nem elsősorban ez, hanem maga a mesélés. Solà élvez minden egyes leírt mondatot, a könyvet a szöveg megszületésének gyönyöre hatja át.