Best WordPress Hosting
 

A gyarmatok történeteit is megírta a 20. század egyik legsikeresebb színpadi szerzője

A sokoldalú W. S. Maugham, akinek fél évszázadnál is hosszabb alkotói pályája még a 19. század végén, a nagyvárosi naturalista nyomorirodalom jegyében indult (Liza of Lambeth [Liza, Lambethből], 1897), évtizedről évtizedre létrehozott jelentős műveket: nemcsak a századelő emlékezetes nevelődési regénye, az Örök szolgaság (Of Human Bondage, 1915) fűződik a nevéhez, de a két háború közötti időszak irodalmi-művészeti, illetve színházi életének atmoszferikus ábrázolása is (Sör és perec [Cakes and Ale], 1930); Színház [Theatre], 1937), nem beszélve a Gaugain élettörténetét modellként használó Az ördög sarkantyújáról (The Moon and Sixpence, 1919).

Húsz regény és többkötetnyi útirajz mellett harminc darabot írt, és a 20. század egyik legsikeresebb színpadi szerzője lett (a színműveiből, regényeiből és novelláiból készült filmadaptációknak is betudhatóan az 1930-as években az egész világon nem volt író, aki nála jobban keresett volna). A magyarul Ashenden, a hírszerző címmel megjelent kötet novelláinak köszönhetően John Le Carré és mások joggal látták benne a valódi kémirodalom megalapítóját – talán mert Maugham az első világháború idején valóban dolgozott is a brit hírszerzés kötelékében –, ahogy Hitchcock A titkos ügynökét is ezek a szövegek inspirálták.

Mai perspektívából talán mégis novellistaként tűnik a legizgalmasabbnak, a többkötetnyi termésből is főként a csendes-óceáni szigeteken és a Távol-Keleten, részben gyarmati-birodalmi környezetben játszódó elbeszélések: ezek rajzolják ki azt a képzeleti régiót, amelyet „Maugham-országként” tart számon az irodalmi emlékezet. Már író-nemzedéktársai is ezeket a műveit tartották a legnagyobbra, köztük Evelyn Waugh, Graham Greene, Isherwood és még az egyébként birodalomellenes Orwell is.

Világirodalmi disztópiák nyugaton, keleten, északon és délen

Top 10 világirodalmi disztópia

Tíz hátborzongató disztópia a világirodalomból Orwelltől J. G. Ballardig – Bajtai András tíz híres és kevéssé ismert disztópikus regényt mutat be, amelyek mind könyörtelenül szembesítenek bennünket társadalmunk különféle buktatóival.

Angolszász női disztópiák

Kiadatlan Radnóti-fordítást adott közre Balogh Tamás az 1749-en

Huizinga késő középkori és kora újkori európai történelemről, irodalomról és művészetről írt művei az egyetemes művelődéstörténet népszerű klasszikusai. Az 1920-as évek végétől a politikai és társadalmi fejlemények hatására jelentős tudománydiplomáciai tevékenységet vállalt. Bátran kiállt a fasizmus ellen, 1942-ben a németek ezért internálótáborba zárták. Kultúrkritikai munkássága ismert volt a harmincas években Magyarországon is, 1939-ben a Magyar Tudományos Akadémia is tiszteleti tagjává fogadta.

Mint Balogh Tamás a fordításhoz készült, itt olvasható bevezetőjében írja: „Huizinga Válogatott tanulmányai először 1943 decemberében jelentek meg a Pharos kiadásában (Szécsy János és Szabó-Froreich Antal bibliofil kiadója – A szerk.), »Irodalom, művészet, tudomány« alcímmel, Radnóti Miklós fordításában és Tolnai Gábor válogatásában. A Magyar Nemzet 1944 február legelején arról tudósított, hogy az első kiadás alig négy hét alatt elfogyott. Egy másik híradásból kiderül, hogy már sajtó alatt van a – valamivel drágábbra tervezett – új kiadás. A könyvet a háború után is kiadták, változatlan tartalommal, de már Huizinga: Az európai hajnal. Irodalom, művészet, tudomány címmel. A kiadó ezúttal a címlapon is fontosnak tartotta szerepeltetni, hogy a könyv »Radnóti Miklós fordítása«, a megújult fülszöveg végén pedig azt olvashatjuk: »A könyv kongeniális fordítását a mártírsorsú költő: Radnóti Miklós végezte«. Ezen a nyomon elindulva érdekes dolgokra bukkanhatunk, ha még sok is a bizonytalanság.”

Balogh Tamás érzékletes betekintést ad a fordítási munka hátterébe, a bevezető szövegből olyan érdekességek is kiderülnek, mint az, hogy „a magyar köztudatban Huizinga neve mindmáig két kétségkívül leghíresebb fordítójáéval, A középkor alkonyát átültető Szerb Antaléval és Radnótiéval fonódik össze. Szerbnek nagyon sietnie kellett a munkával, és ennek nyomait viseli az általa készített szöveg. Ennek ellenére a fordítása jó – sőt, azt mondanám, ezért, vagy ezért is jó, hiszen Szerb alkatilag sem tudott másként, mint hajszoltan dolgozni. Ha Szerbnek megtisztelő, de letudandó feladat, Radnótinak kínszenvedés és elvesztegetett idő volt Huizingát fordítani. Számára ez pénzkereset volt. 1943–44-ben sokat jelentett neki a méltányos tiszteletdíj és az emberhez méltó munka, amit a Pharos kínált.”

Közel tökéletes képregényadaptáció. Kurt Vonnegut – Albert Monteys – Ryan North: Az ötös számú vágóhíd

Szép Eszter kritikája az 1749.hu oldalán jelent meg.

George Orwell 1984 című regényének eléggé megterhelő és az eredeti szöveghez túlságosan is ragaszkodó adaptációja (az 1749.hu kritikája itt olvasható) után 2021-ben a Helikon Kurt Vonnegut regényének Ryan North és Albert Monteys által adaptált változatával bővítette képregényes portfólióját – és milyen jól tette! North és Monteys kiválóan értik és érzik Vonnegut regényének és a képregény médiumának közös pontjait. Képregény-adaptációjuk szórakoztató és okos, hű Vonneguthoz, de kreatívan újra is értelmezi az eredeti regényt.

Drezda

„Egy álomszerű szövegminőséget próbálok létrehozni”

1749: Hogyan indult nálad az írással és a művészettel való foglalkozás? A családod művészcsalád, vagy te vagy az első, aki ilyen irányba ment? Hogyan reagáltak  többiek a többiek a művészetedre?  

Jelena Glazova: A családomban nem volt példa arra, hogy valami művészettel vagy irodalommal foglalkozzon. Apukám tudós volt (PhD-s fizikus és matematikus, Ivanovóban született a mai Oroszország területén, de Harkovban, Ukrajnában tanult), szóval azt mondanám, hogy az intellektuális irányultságot valószínűleg tőle örököltem.

A családom eleinte nem volt elragadtatva a művészeti próbálkozásaimtól. Apukám megpróbált lebeszélni arról, hogy 18 évesen humán szakra jelentkezzem (audiovizuális kultúra szakra kerültem be a Lett Kulturális Akadémiára, néhány év múlva pedig a Művészeti Akadémián folytattam). Szóval nem hagytam magam lebeszélni, a családom pedig egy idő után feladta. Mostanra pedig ott tartunk, hogy anyukám büszke, amikor meglát rólam egy cikket egy újságban.

A politikai csatákat ugyanúgy megvívják az irodalom „harcmezején” is

Milyen családból származik, hogyan telt a gyerekkora és a fiatal évei?

Pankhuri Sinha: Az indiai Bihar tartomány keleti feléből jöttem, ami nagyon közel van Nepálhoz és a Himalájához. Fiatalon, a 10. osztály után elkerültem innen, és az érettségit már Delhiben szereztem meg. Később Pune városában (Mumbaihoz közel) újságírást tanultam, majd egy tévénél kezdtem dolgozni. Éltem Thaiföldön is, de az elmúlt tizennégy évet Észak-Amerikában töltöttem. Ott szereztem meg a mesterdiplomámat, és van egy befejezetlen PhD-m is a kanadai Calgary Egyetemen. Természetesen nagyban meghatározta az érdeklődési körömet az, hogy irodalomtanárok a szüleim, sőt az anyai nagyapám, Ramjeevan Sharma Jeevan, aki amellett, hogy gazdálkodásból élt, és elszántan küzdött a szabadságjogokért, neves költőnek számított a maga idejében. Nagyon korán, már kislányként elkezdtem írni, és a naplóm a mai napig a legjobb barátom.

Miként indult az irodalmi karrierje?

„A következő kezdet. A sokadik vég” – Irene Solà: Énekelek, s táncot jár a hegy

Ez a regény fáj, mint szálka a köröm alatt. Ez a regény édes, mint az út szélén növő apró szemű szamóca. Sehol sem olyan világos az éjszaka, mint Camprodon völgyében, ahol a lovak nyakába akasztott kolompok hangja kíséri a puha fűbe vesző vak lépteimet.

Irene Solà a többszörösen díjnyertes regényében a Pireneusokba kalauzol: a legnagyobb, összefüggő völgybe és az azokat szegélyező hegyekbe. Bár a motorizáció óta a tenger szinte karnyújtásnyira van, ez mégis egy másik világ. Ez nem Vic, ahol olyan édesen omlik a katalán nyelv az emberek ajkáról, ez már nem a síkság, hanem a szűkszavú hegység. Camprodon egyszerre hideg és meleg, egyszerre hallgatag és beszédes. Télen tűzifa- és kolbászillata van, nyáron a hideg és meleg hegyoldal szaga vegyül egybe. A betérő katalanista pedig értetlenül ül az étlap fölött, ami csupa ismeretlen szóból áll, mintha hieroglifákra bámulna.

Azt gondolhatnánk, egy ilyen regény a múltba kalauzol minket. Valójában azonban a múlt, a jelen és a jövő egyszerre a terepe, bár érzékenyen használja a múlt oralitásra épülő elbeszélői hangját, amit a magyar olvasók többek közt Darvasi László A könnymutatványosok legendája című regényéből ismerhetnek.