via kultura.hu => eredeti post link
„Mészöly szemérmetlenül átlátott rajtam” – írja a közelmúltban megjelent Az élet és Mészöly Miklós – a templom és kilincse című kötetében. Mondana egy példát, milyen szituációban?
„Átlátni a másikon” azt is jelenti, hogy meglátom, mire képes az illető, hiszek és bízom vagy nem hiszek és nem bízom benne. Életbevágóan fontos jelenség ez bizonyos történelmi szituációkban. Emberi adottságról, vállalt megérzésről beszélek: 1983-ban, a tomboló romániai Ceausescu-diktatúra idején, a vidámabb magyar gulyásszocializmus világában kellett rövid idő alatt „megsaccolnunk” egymást. Ne feledjük: én erdélyi magyar íróként kétévente kaptam útlevelet két hét magyarországi tartózkodásra. Ennyi idő állt rendelkezésünkre: kétévente néhány nap.
Mészöllyel nagyon őszintén egymás szemébe nézve felmértük egymást, és megsaccoltuk a jövőnket. Barátságunk előtti futó ismeretségünk idején az írásaiból ítéltem meg őt. Olyasvalakinek tartottam – és reméltem –, akit olyan hatalmas nyelvi teremtőerővel áldott meg a sors, vagy talált rá ő maga „tehetségből” a nyelvi kifejezőerő lenyűgözően koncentrált, lényegi eszközeire, hogy feltehetően képes lesz – és hivatott – a nagy formátumú, súlyos magyar regény, regények megírására. Ha ez nem sikerül neki, ha ezt elszúrja, az bizony nagy emberi, nem csupán és nem egyszerűen írói mulasztás lenne… Látta rajtam, mondtam is neki, hogy kételkedem, de bizakodom. Ő nagyon bízott magában. Hiszen ezért élt.