via kultura.hu => eredeti post link
Az elhatárolódni szó szemléletes metafora. A cselekvő, vagyis az elhatárolódó fél éles szimbolikus választóvonalat húz a korszellem (vagy a maga) szerint helyes magatartásforma és a morállal össze nem egyeztethető viselkedés között, és ezt nyilvánosan deklarálja. Az elhatárolódás tehát beszédaktus: azzal, hogy kimondunk valamit, már végre is hajtottuk, azaz a kijelentés helyettesíti a cselekvést. Ebből adódik sajátos kommunikációs intenzitása.
A szó húsz év alatt szédítő pályát futott be, se szeri, se száma az ilyen típusú megnyilatkozásoknak. Az elhatárolódási hullám olyannyira magával ragadta a közéletet, hogy egyik kiváló énekesünk – a kellő iróniával – szükségesnek látta „elhatárolódni az elhatárolóktól”.
Ahogy a szó bekerült a közbeszédbe, értelmetlen és indokolatlan használati módja is terjedni kezdett. „A pápa elhatárolódott…” olvassuk több korábbi hírben is, miközben a pápa csupán aggályokat fogalmazott meg egy adott kijelentéssel kapcsolatban. A hirtelen divatossá vált szavaknak – a túlhasználat mellett – gyakran ez a jelentésbeli túlterheltség lesz a sorsa. Ha ellenőrizzük a külföldi médiából vett magyarországi hírek eredeti közléseit, arra jutunk, elég csak cáfolni valamit, elég kétségeket megfogalmazni, nem egyetérteni, vitázni vagy nem vállalni egy tettet vagy kijelentést, az magyarul rögtön elhatárolódássá erősödik. E hibás használat logikája alapján megállapíthatjuk azt is, hogy Antigoné elhatárolódik Iszménétől (és fordítva), Bánk bán Peturtól, a walesi bárdok pedig az énekléstől. Márpedig ezek stilisztikailag és jelentéstanilag is igencsak furcsának tűnő kijelentések.