Archívum címkék: nyelvműhely

Miért hiányoznak az irodalomból a férfimúzsák? Az gyarló magyarázat, hogy azért, mert a kilenc múzsa mindegyike nőnemű volt, hiszen a múzsa szó jelentéstartománya a klasszikus görög kor óta jelentősen kibővült. A „férfiuról szólj nékem, Múzsa” megszólítottja az első jelentés, én viszont itt a múzsa-szócikkek második pontjáról beszélek csak, a művészembert alkotásra ihlető hús-vér teremtésről, aki akkor is hús-vér, ha ezt a művész kézzelfoghatóan soha nem tapasztalhatja meg, magyarul: ha számára elérhetetlen. A Lilla-Remény lehet ugyan „istenségnek látszó”, de Vajda Juliannának akkor is volt születési ideje, és nyilván voltak személyes okmányai – amivel tudvalevőleg Thália vagy Euterpé nem rendelkezett. Az az egy bizonyos: ha leírom a szót, „múzsa”, alapvetően női sziluettek rajzolódnak ki előttünk.

Mondhatná valaki, hogy ott van Rimbaud, de hozzá sem egy nő írt ihletett verseket, hanem egy másik férfi. A kérdést tehát úgy is feltehetnénk: miért csak a férfiaknak van múzsája?

Mondjuk azért, mert az írók-költők és főképp a zsenik – tekintetbe véve az elmúlt kézezer évet – többnyire hímneműek. Ha szeretjük az irodalmi közhelyeket, nyugodtan előkaphatjuk az „oldalborda-kártyát”, amiből azt a következtetést szokás levonni, hogy a bibliai teremtésmítosz eleve másodrendű szerepre predesztinálta a nőket, ami évezredekig akadálya volt művészi kibontakozásuknak. Eszerint tehát a patriarchális társadalom termelte volna ki a férfi alkotót és a női múzsát.

A nyelvésznek sikerült olyan formát kialakítania, amely szórakoztatva tanított, egyesítette a nyelvi, irodalmi, művelődési tanulságokat. Sajátos ismeretterjesztő műfajt teremtett, az anyanyelvi ötperceseket, mint Örkény az egyperces novelláit. Műsorában a magyar nyelv egy-egy kérdésével foglalkozott; ízesen szép beszédét, kedves hanglejtését, baráti tanácsot adó stílusát a közönség széles rétegei hallgatták és nagyon megszerették. A sorozatot negyven éven keresztül kitartóan folytatta szinte halála pillanatáig. Tehát Lőrincze Lajos valósággal „intézményesült”. Lássuk, hogyan vall minderről ő maga: „Azt mondhatnám, hogy tulajdonképpen életem leglényegesebb része a nyelvműveléssel való foglalkozás volt, hisz munkáim is ezt mutatják, A nyelv és élet című könyv, azután az Édes anyanyelvünk, Nyelvőrségen, amelyek a nyelvművelés elméleti, elvi és gyakorlati kérdéseivel foglalkoznak.”

Érdemes belepillantani ezekbe a kötetekbe, megvizsgálni, hogy mennyire aktuálisak napjainkban a több mint hatvan évvel ezelőtt született gondolatai, mely területeken érvényesek, hasznosak, megszívlelendőek még ma is a tanácsai. Olvasás közben szinte halljuk a hangját, gördülékeny mondatait, kifogástalanul megszerkesztett gondolatait, amelyek teljesen egyértelműek a nem szakmabeliek számára is. Csodálkozással szembesülhetünk azzal, hogy bizony sok minden elhangzott már korábban, amelyekről azt gondolnánk, hogy a nyelvművelés legfrissebb megállapításai. Íme: „De elavult az a szemlélet is, amely a nyelvi jelenségeket csak a jó és a rossz kategóriáiba tudja beosztani, a nyelvhasználat gazdag sokszínűségében csak a fehéret és a feketét látva. […] A nyelvi jelenségeket nem önmagukban, hanem felhasználásukban, funkciójukban szemléljük: a régi helyes-helytelen osztályozás helyett szükség szerint azt kérdezzük, mikor, milyen körülmények között, minek a kifejezésére, milyen stílusárnyalatban jó vagy nem jó egyik vagy másik szavunk, kifejezésünk.”

Magam is tapasztaltam, hogy az ilyen kérdésfeltevők igen-nem választ várnak, az átmenetet, a kettősséget nem szívesen fogadják el. Úgy vélik, a nyelv olyan, mint Victor Hugo regényének, A párizsi Notre-Dame-nak a hősei, akik egy-egy fekete-fehér tulajdonság megtestesítői: az emberi jóságé, tisztaságé és a sötét ördögi gonoszságé. Így például Phoebus kapitány töretlen hűséggel ragaszkodik szerelméhez, vele szemben Claude Frollo a székesegyház esperese, ördögi szenvedélyek megszállottja. Tehát aki előadás után megkeres engem kérdésével, az tulajdonképpen csak idézőjelben kérdező, ugyanis már kész válaszuk van, csupán megerősítést várnak, és ha nem azt kapják, akkor akár meg is sértődnek. Hogy ez mennyire nem új, Lőrincze Lajos is bizonyítja.

Úgy vélem, az ötvenes korosztálytól fölfelé mindenki megélte ezt a mozgalmi időszakot. Volt kisdobos, úttörő és KISZ-es. Van, akinek a múlt nosztalgikusan megszépült, bevallom, nekem is. A zánkai úttörőtábor, az őrsi gyűlések és a kirándulások többek között. Azonban ezúttal a kötet nyelvhasználatáról kívánok szót ejteni.

A mű bevezetőjéből megtudhatjuk, hogy „Hétszázezer életvidám, tudásra szomjazó fiú és lány viseli az úttörők fehér blúzát és kék nyakkendőjét.” „Az Úttörő Központnak (sic!) gyakran gondot okozott a pajtások csillapíthatatlan kultúréhségének kielégítése.” Nos, most már értjük: ezen éhség csillapítására volt szükség erre a kötetre, a szovjet pionírok életét ábrázoló költészet legszebb darabjainak közzétételére. Ugyanakkor olyan mű kerül a pajtások kezébe, az előszó írója szerint, amely mozgalmi és kulturális fejlődésüket egyaránt elő fogja segíteni. De ezt még lehet fokozni, a jelzők túlzott halmozásától sem riadt vissza a bevezető írója: „A gyermekköltészet fogalma nem túlságosan kellemesen hangzik, ha a burzsoá szellemiség gügyögő, hamisan csikorgó, lélekmérgező, álgyermekded fércműveire gondolunk.” A legérdekesebb minősítés az álgyermekded. Nem tudom, milyen lehet az, de a lényeg: ezekkel a költeményekkel erősíthető a gyermekek szelleme.

Már a cikluscímek is „sokatmondóak”: Rajta, pajtás!, Tanulj többet!, Játsszál jobban! A kötet darabjaira a szocializmus mozgalmi retorikájának és túlzott lelkesültségének patetizmusa jellemző. (A művek fordítóinak és az előszó írójának a nevét fedje jótékony homály, ki tudja, miért kényszerültek erre a „barkácsmunkára”.) Akik nem ismerik ezt a világot, azoknak már talán ennyi is elég lenne, azonban feltétlen következzenek a „gyöngyszemek”, vagyis az idézetek a versekből.

Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy Lőrincze Lajosnak a nyelvművelő rádiós ötpercesei legalább annyira ismertek, mint Örkény egyperces novellái. Gyermekkoromban sokszor a nagyszüleimnél nyaraltam, és jól emlékszem, hogy a rádióban a déli harangszó után mindig felhangzott: „Édes anyanyelvünk. Lőrincze Lajos műsora”. Több anekdota is fennmaradt vele kapcsolatosan, egy nyíregyházit hadd idézzek fel! Egy alkalommal a magyar nyelv hetén Lőrincze Lajos a Húsipari Vállalatnál tartott előadást. Néhány diák azonban elkésett, és lihegve kérdezte a portástól: – Itt van már Lőrincze Lajos? Mire a kapuőr így kérdezett vissza: – A csontozóban vagy a füstölőben dolgozik? Bár csak egyszer találkoztam a közismert és közkedvelt nyelvművelővel, mégis naponta magam előtt látom. Egyrészt oly módon, hogy mint tudományos ismeretterjesztő, nyelvész továbbviszem az örökségét, másrészt pedig úgy, hogy nap mint nap az íróasztalom fölé pillantva a róla készült réz dombormű eszembe juttatja személyiségét, ugyanis a 2003-ban elnyert Lőrincze-díjam őt ábrázolja.

A nyolcvanas évek végén Sándor György humorista a nyíregyházi tanárképző főiskolán járt, és azt kérdezte a hallgatóktól: Maguk is itt bachátkoztak a nyelvészettel? Ezzel humorosan utalt Bachát László szigorára. Tudnivaló volt az, hogy a „sokat adok, de sokat is követelek” elvet követte, és az is, hogy világos, érthető magyarázata mindezt megalapozta. A Bachát-szigorlat Nyíregyházán fogalom volt.

Grétsy László az ismertségét, népszerűségét tekintve a nyelvművelés Puskás Öcsije. Ezt elsősorban a Magyarán szólva rádiós sorozatának, főként pedig a televízióban a Vágó Istvánnal vezetett, Álljunk meg egy szóra! című műsorának köszönheti. Azonban korántsem emiatt a példaképem, hiszen a népszerűség számára is csupán azt jelenti, hogy lehet népszerűsíteni az anyanyelvi ismeretet, megszerettetni a magyar nyelvtant. Azért tisztelem és becsülöm, mert a szakmai alázat, a biztos és mély tudás a szerénységgel párosul egyéniségében. Kutatói pályáját itt nyilván nem mutatom be, azonban arra, hogy az anyanyelvi játékok a szívügye, egy példát hozok. Az egyik interjúban a következő kérdést tették fel neki: „Mi a kedvenc szava?” Íme, a válasz: „Ha egy fémiparral, szereléssel is foglalkozó cégnek saját ovija is van, az nem más, mint: vasszervízóvoda. Ebben a szóban négy nyelven is benne van a ’víz’ szó: magyarul a közepén, az elejét fonetikusan kiejtve németül (vasszer), a végén lengyelül (voda), a középtáji hosszú »ó« pedig franciául jelent ’víz’-et, ha helyesen ejtjük ki, mert ők úgy írják le, hogy »eau«. Hát nem nagyszerű?”