via kultura.hu => eredeti post link
Egyik alapítója, vezéralakja vagy az 1990-es évek elején berobbanó, kolozsvári transzközép irodalmi mozgalomnak, amelyről az értelmezők elmondtak minden jót és minden rosszat. Számomra viszont mindig is az attitűdötök volt a legrokonszenvesebb, amellyel visszaadtatok valami egészséges vagabundságot, egészséges botrányosságot az irodalmi életnek. Gondoltad volna, hogy egyszer majd az akkori fenegyerekeket Babérkoszorú-díjjal, Kossuth-díjjal dobják meg?
A kilencvenes évek eleje még a nagy kiábrándulás időszakába esik: a szerzők arról írnak, hogy lehetetlenség megfogni azt, ami túlmutatna a mi emberi bezártságunkon (merthogy olyan nincs is), hogy a szöveg maximum a szövegről szólhat, hogy amúgy sincs értelme semminek, így hát játsszunk a szavakkal, s jobb, ha felvágjuk az ereinket, satöbbi. Ez volt az, ami nem tetszett nekünk, akkori fiataloknak. Nem azért, mintha nem értettünk volna egyet azzal, hogy zsákutcában vagyunk (mint emberek, mint emberiség) párszáz olyan év után, mikor a csillagokat, az isteni létet, a transzcendenciát céloztuk meg. Hanem azért, mert mi ezt tényleg csak zsákutcának fogtuk fel, amelyből ki lehet jönni, és más irányba indulni. S ha elindulunk más irányba, még az is lehet, hogy értelmes dolgok történnek velünk. Az is lehet, hogy van értelem, s talán még Isten is.
És igen, titokban azt reméltük, hogy egyszer majd meghanyigálnak mindenféle díjakkal azért, mert az általunk kitaposott út az embert (nyilván: csak az olvasóinkat) egy élhetőbb helyre viszi. Azt reméltük, hogy az irodalom újra olvasható lesz, mert értelmes lesz, értelemmel teli. Hogy van értelem. S hogy nem állunk ott csóré f…szal a nagy semmiben, emberi „istenségünkben”. Hogy a zsákutcából kiérve mégis feltűnik az Isten, akit annyiszor megöltünk.