Mint írták, ez az egyetlen középkori kézirat, amelyet a Szent Mihály római katolikus plébániai levéltárban őriznek. Olvass bele!
Archívum címkék: Kolozsvár
A misztérium arcai – Kőbe vésett teológia
Rácz Norbert Zsolt írása a Helyőrség oldalán jelent meg.
Például tudtad-e, hogy Európa legkeletibb gótikus katedrálisa Erdélyben, Brassóban található? Hát azt, hogy a Maros folyó mentén fedezték fel a térség első, honfoglaláskori keresztény templomait, amelyek minden bizonnyal bizánci, azaz ortodox keresztények voltak? Sőt, azt tudtad-e, hogy Erdélyben jött létre az egyetlen magyar alapítású keresztény protestáns felekezet, az unitárius egyház?
Én egy olyan városban nőttem fel, ahol a hagyományos és kevésbé megszokott keresztény felekezetek teljes palettája megtalálható. Gyermekkoromban meglátogathattam a kolozsvári Fő tér impozáns gótikus templomát, a Szent Mihály katedrálist, de átugorhattam a Bocskai téri ortodox templomba, s útközben meglátogathattam az evangélikusok, majd az unitáriusok templomait, végül pedig a reformátusok kétágú templomát. Sőt, ha kedvem tartotta, a monostori apátság román kori temploma körüli dombon üldögélhettem, s merülhettem el képzeletben a tatárjárás szörnyűségeiben, vagy a Budai Nagy Antal felkelés üszkös idejében. Minden templom másról szól. Más történelmi korról, s a keresztény tan más-más vetületéről. Most a kőbe vésett teológiáról szeretnék szólni.
„De néha ölel, és néha harap” – Balázs Ferenc három kötetéről
„Ha Isten úgy akarja, az idén csakugyan eljutok Hozzád. Ugyanis augusztus 3-án megyek Kolozsvárra, onnan 8-ikán Torockóra. Az unitárius atyafiakról kell mértéket vennem, mert egy regényt akarok rájuk szabni” – írta Jókai Mór 1876. július 26-án Balatonfüreden. Levelét Teleki Sándornak, az 1848–49-es honvéd ezredesnek címezte, aki megszökött az aradi fogságból, hogy Konstantinápolytól Londonig bejárja a fél világot – egy időben még Garibaldi tábornoka is volt –, aztán közel két évtizedes száműzetés után hazatérjen Magyarországra.
Jókai valóra váltotta levelében megírt tervét: az Egy az Isten című regény megszületett, és valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki az unitáriusokkal először ennek a könyvnek a lapjain találkozott. Hatodikos koromban szívbéli rajongással olvastam. Csakhogy Jókai 19. századi cselekményéből értelemszerűen nem tudható meg, hogy mi a helyzet a Magyarországon élő unitáriusokkal ma. Böngésztem utánuk egy kicsit a neten, ellátogattam az egyik budapesti székhelyükre, és örömmel láttam, hogy ma is eleven közösségeik működnek; komolyan ápolják nemcsak vallási, hanem kulturális hagyományaikat is. Az egyház fennállásának 450. évfordulója alkalmából például könyvsorozatot jelentettek meg. Ennek a sorozatnak választottam ki három darabját: gyönyörű kiállítású, kemény borítós, fényes lapos, kézbe simuló kis köteteket. A könyvterv és a tipográfia Fodor Tamást dicséri, a borítókat Jánosi Andrea tervezte, és ő készítette az illusztrációkat is. Azonnal szembeötlik, hogy a képei rendkívül szigorúan kapcsolódnak a szövegekhez, a szabad asszociációknak kevéssé engedett teret.
De lepleződjék le végre a szerző: mindhárom kötetecskét Balázs Ferenc jegyzi. Az Örökmécs lángja füstöt nem ereszt a válogatott verseit tartalmazza, a másik kettő (Mesék, Mesefolyam) a meséit gyűjti össze.
Iráni film nyerte a kolozsvári nemzetközi filmfesztivál fődíját
A kolozsvári román színházban tartott ünnepélyes díjátadón a tízezer eurós pénzjutalommal járó Transilvania Trófeát Dornaz Hajiha iráni rendezőnő Like a Fish on the Moon című filmje nyerte. A szervezők vasárnapi közleménye szerint az alkotás egyedi módon mutatja be a szülői szereppel együttjáró kényes témákat, és a cselekménye is eredeti.
A filmben nyújtott színészi játékot is külön értékelte a zsűri, Sepidar Tari női főszereplő a legjobb színésznőnek járó díjat vehette át. A legjobb férfi főszereplő az uruguayi Nacho Quesada lett a Barbárok című filmben nyújtott alakításáért.
A legjobb rendezésnek járó díjat és a zsűri különdíját is női rendező kapta, előbbit Carolina Markowicz brazil rendező és forgatókönyvíró Charcoal című filmje, utóbbit Tia Kouvo finn rendező és író Family Time című mozija érdemelte ki.
„Az univerzum úgy születik, mint egy gyermek” – Sántha Attila életről, Istenről, irodalomról
Egyik alapítója, vezéralakja vagy az 1990-es évek elején berobbanó, kolozsvári transzközép irodalmi mozgalomnak, amelyről az értelmezők elmondtak minden jót és minden rosszat. Számomra viszont mindig is az attitűdötök volt a legrokonszenvesebb, amellyel visszaadtatok valami egészséges vagabundságot, egészséges botrányosságot az irodalmi életnek. Gondoltad volna, hogy egyszer majd az akkori fenegyerekeket Babérkoszorú-díjjal, Kossuth-díjjal dobják meg?
A kilencvenes évek eleje még a nagy kiábrándulás időszakába esik: a szerzők arról írnak, hogy lehetetlenség megfogni azt, ami túlmutatna a mi emberi bezártságunkon (merthogy olyan nincs is), hogy a szöveg maximum a szövegről szólhat, hogy amúgy sincs értelme semminek, így hát játsszunk a szavakkal, s jobb, ha felvágjuk az ereinket, satöbbi. Ez volt az, ami nem tetszett nekünk, akkori fiataloknak. Nem azért, mintha nem értettünk volna egyet azzal, hogy zsákutcában vagyunk (mint emberek, mint emberiség) párszáz olyan év után, mikor a csillagokat, az isteni létet, a transzcendenciát céloztuk meg. Hanem azért, mert mi ezt tényleg csak zsákutcának fogtuk fel, amelyből ki lehet jönni, és más irányba indulni. S ha elindulunk más irányba, még az is lehet, hogy értelmes dolgok történnek velünk. Az is lehet, hogy van értelem, s talán még Isten is.
És igen, titokban azt reméltük, hogy egyszer majd meghanyigálnak mindenféle díjakkal azért, mert az általunk kitaposott út az embert (nyilván: csak az olvasóinkat) egy élhetőbb helyre viszi. Azt reméltük, hogy az irodalom újra olvasható lesz, mert értelmes lesz, értelemmel teli. Hogy van értelem. S hogy nem állunk ott csóré f…szal a nagy semmiben, emberi „istenségünkben”. Hogy a zsákutcából kiérve mégis feltűnik az Isten, akit annyiszor megöltünk.
Bodor Ádám: „A szabadság fogalma a vastag falak mögött töltött évek során kitágult”
Hogy mit jelent számomra Kolozsvár? Egyebek mellett barátokat, magyarságot, történelmet, irodalmat és igen, Bodor Ádámot. Amikor ebben a városban járok, óhatatlanul eszembe jut az a tizenhét éves fiú, akit az ötvenes években rendszerellenes összeesküvés vádjával letartóztattak, aztán a szamosújvári fegyházba került. Azt, hogy Bodor Ádám a letartóztatásakor még csak egy kamasz gyerek volt, mi sem bizonyítja jobban, miszerint a bebörtönzésétől a két évvel későbbi kiszabadulásáig tizenegy centit nőtt. S ez csak egyetlen változás abból a sokból, amin keresztülment a börtönévek alatt. Bodor Ádámot, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas magyar írót szabadulásának napjáról kérdeztük, de az is szóba került beszélgetésünk alatt, mit jelent neki a szabadság.
Hogyan emlékszik vissza a szabadulásának napjára? Milyen érzések kavarogtak önben, mit csinált, hová ment először? Azon a napon valóban „lógott valami a levegőben”? Tényleg megérzett valamit?
Ha sok mindenre talán már csak homályosan, de letartóztatásom és szabadulásom napjára elég pontosan emlékszem; sorsformáló eseményekről van szó. Nem hiszem, hogy megéreztem volna valamit, de tényleg szokatlan lelkiállapotban ért a meglepetés. Nem vagyok egy csüggedő alkat, a reménytelenség ritkán kerített hatalmába, mégis épp azon a napon – 1954. szeptember 3-a volt – a szabadulás, egyáltalán a falakon, őrtornyokon túli világ, ahonnan hangok sem szűrődtek be, teljesen valószínűtlennek, csak távolodó emlékképnek tűnt. A világot a büntetőtelep, a börtönépületek, műhelyek s az általuk körbezárt udvar valósága jelentette.
Találkozó párhuzamosok – Tompa Andrea Fejtől s lábtól című könyvéről
Többen és többször is rábeszéltek erre a könyvre. Először egy könyvesbolt tulajdonosa, akivel konferencián találkoztunk; aztán egy ismerős, akinek arról dilemmáztam, elhozzam-e magammal a tengerentúlra ezt a vaskos könyvet; s végül a főszerkesztőm, aki az általam javasolt tizenvalahány könyv közül először erről kért kritikát. Muszáj volt nekifogni tehát, s kideríteni, a szerző származásán túl mi és miért irányít a regényhez. Már az első fejezetben fény derült többszörös érintettségemre, és onnantól kezdve alig tudtam letenni (továbbá több rokonomnak és barátomnak is ajánlottam) ezt az először 2013-ban megjelent és 2022-ben már nyolcadszor kiadott, 541 oldalas, száz évvel ezelőtt, Kolozsváron játszódó remekművet.
Már az első oldalak után nyilvánvalóvá váló többszörös érintettségem csak akkor lehetne erősebb, ha magam vagy felmenőim zsidók és/vagy orvosok lennének. Nem azok, mégis hetekre lebilincselt a két erdélyi orvos(tanhallgató) múlt századfordulón zajló párhuzamos élettörténete. A két fiatal életét naplószerűen elbeszélő, mégsem naplóként bemutató történetfolyam olvasása közben négygenerációs időutazást éltem át. Anyaországba települt erdélyi vagyok magam is, aki egyetemistaként és fiatal nőként nem sokkal a rendszerváltás után egyedül igyekezett megtalálni a helyét az egyszerre csodált és lenézett Budapesten (e kettős érzést éli meg a két szereplő is, ahogy Trianon következményeként az egész erdélyi magyarság immár több mint száz éve). Másrészt Székelyföldön, a Barcasághoz egészen közel nőttem fel, míg szüleim Kolozsváron voltak egyetemisták, így mind a kolozsvári (magyar) egyetemista élet, mind a fürdők világában való, a brassói és a barcasági románsággal közös járatosság gyakran utalt a szüleimre, és elevenítette fel számomra a gyermekkoromat. Harmadrészt anyai nagyapám Brassóban nőtt fel, így nagyszüleim ott éltek, mielőtt Kolozsvárra költöztek (tehát ellenkező irányban mozdultak, mint a könyvbeli fiatalok). S végül élénkké vált dédszüleim emléke is, akik a regény főhőseivel nagyjából egyidősek, és így szintén testközelből élték meg/át Trianont.
És ezt az többgenerációs időutazást nemhogy nehezítette volna, hanem kifejezetten segítette a mai köznyelvtől eltérő, régies és tájszólással teli, helyenként orvosi szakzsargonnal terhelt, nehézkesnek mondott nyelvezet, amely számomra élményszerűen ismerős, s nemhogy eltávolított volna a hősöktől és a történettől, hanem szinte testközelbe hozta őket: nem is olvastam, hanem hallottam és láttam őket – hetekre beköltöztek az életembe, amely jelenleg annyira távol van a megszokottól (Budapesten lakom, de hónapok óta Amerikában élek), hogy a regény olvasása közben néha nem is tudtam, hol vagyok: Erdélyben, Budapesten vagy a tengerentúlon. Arról nem is beszélve, hogy a nagyvárosban idegenként sodródó erdélyi egyetemistaként magamra ismertem az önkifejezés sürgető vágyáról, ugyanakkor az ehhez szükséges fejlett verbális készség hiányáról árulkodó, időnként kapkodó, suta mondatszerkezetekben is – akkor is, ha magam sosem beszéltem így.
„A versben a képzelet egyenrangú lehet a valósággal” – Interjú Balázs Imre Józseffel
Az elmúlt egy éve nagyon termékeny: három különböző műfajú könyv, egy gyerekeknek és egy felnőtteknek szóló verseskötete és egy tanulmánykötete jelent meg. Magától értetődő természetességgel álltak össze?
Az évek során kialakult az a munkamódszerem, hogy külön gyűlnek a munkák: a tanulmánykötet például mintegy tíz évig készült, a felnőtt verseskötet első darabja 2015-ben született. Úgy tűnik, most érkezett el a szerencsésen összegzős pillanat, amikor a különböző típusú szövegeim közel egyszerre kívánkoztak kötetbe. Vannak persze köztük összekötő elemek, amelyek talán nem teljesen evidensek, de számomra fontosak.
Verseskötete, az Éjszakák a zenben egyik
A színpadtól a mozivászonig – Janovics Jenő pályaképe
Janovics Jenő 150 címmel jubileumi emlékkonferenciát szervezett Kolozsváron a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Film és Média Intézete valamint a Filmtett Egyesület. A kétnapos rendezvény az október 5-e és 9-e között lezajlott 22. Filmtettfeszt szerves része volt. A konferencia második napjának záróeseményeként október 8-án mutatták be a Művész moziban a FilmHungary által frissen megjelentetett Janovics-monográfiát. Az eseményen jelen voltak a kötet szerzői és szerkesztői, a beszélgetést Blos-Jáni Melinda a Sapientia EMTE filmművészet, fotóművészet, média tanszékének adjunktusa moderálta. A Janovics Jenő pályaképe. Egy élet a magyar kultúra szolgálatában: a színpadtól a mozivászonig című könyv négy átfogó tanulmány segítségével mutatja be Janovics rendezői, színházigazgatói, filmvállalkozói pályafutását és közéleti szerepvállalását. Mint elhangzott, az eddigi kiadványokhoz képest új adatok gazdagítják a most megjelent kötetet.
A
moderátor elsőként arra volt kíváncsi, hogy hogyan jutottak a kiadvány
„A hegymászás talán könnyebb volt…” – Pál Emőke a Magasságok és mélységekről
Talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy a Magasságok és mélységek eddigi színészi pályád legnagyobb próbatételének számít mind fizikai, mind szakmai szempontból. Mielőtt azonban rátérnénk a forgatásra, tekintsük át dióhéjban az eddigi pályafutásodat, amelynek – hogy a film címénél maradjunk – feltehetően voltak mélységei is, nemcsak magasságai. Elég, ha megemlítjük, hogy szabadúszóként vágtál neki, ami rögös útnak számít Erdélyben, hiszen itt sokkal kevesebb a lehetőség. Milyen nehézségekkel kellett megküzdened az évek során?
2011-ben végeztem az alapképzést Kolozsváron, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának színész szakán, és csak azt láttam magam előtt lehetőségként, hogy ha játszani akarok, le kell szerződnöm egy színházhoz. Több helyen is kopogtattam tehát, de nemleges választ kaptam. Ez idő tájt hirdettek színészválogatást a Kézdivásárhelyen induló társulatba. Elmentem, felvettek, oda is költöztem, közben pedig folytattam a mestertanulmányaimat Kolozsváron.
A pályakezdésed e részére nem
25 véleményformáló, akik Erdélyt választották a 20. században
A Magyarnak maradni Erdélyben című, 25 huszadik századi életpályát bemutató 630 oldalas kiadvány az Iskola Alapítvány Kiadó, a Magyar Nemzeti Levéltár és a L’Harmattan Kiadó gondozásában jelent meg. Szerkesztői a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársai, Mikó Zsuzsanna főlevéltáros és Szabó Csaba főigazgató, a szerzők között pedig több erdélyi történész is szerepel. A kötetet szombat délelőtt mutatták be a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten a szerkesztők, akiket Fodor János történész kérdezett. Zsizsmann Erika beszámolója a Maszol.ro portálon jelent meg.
A Magyar Nemzeti Levéltár, Magyarország legrégebbi és legnagyobb közgyűjteménye, amely jövőre lesz 300 éves, azért tartja fontosnak a könyvkiadást is, hogy a gyűjteményében őrzött egyedi források hozzáférhetővé és feldolgozhatóvá váljanak, hangsúlyozták a szerkesztők. Nem ez az első kötet, amely az Iskola Alapítvánnyal közös gondozásban jelenik meg, korábban közreadták a 3500 eladott példánnyal sikertörténetnek számító Erdély – 1000 év öröksége című kötetet, valamint az Erdélyből jelentik. A Károlyi-kormány nemzetiségi minisztériumának válogatott iratai (1918. november 3. – 1919. január 29.) című könyvet L. Balogh Béni szerkesztésében.
A Magyarnak maradni Erdélyben többé-kevésbé ismert személyiségek életútját mutatja be 1918 és 1989 között, akikben az a közös, hogy mindannyian úgy döntöttek, hogy Erdélyben keresnek egzisztenciát, és mindannyian fontosnak tartották magyarságukat. A válogatás szubjektív, szerepelnek benne politikusok, irodalmárok, publicisták, tudósok, egyetemi tanárok, papok, többek között Bánffy Miklós, Benedek Elek, Márton Áron. A kötetben rövid életrajzaik mellé a szerkesztők forrásértékű dokumentumokat válogattak, továbbá a régióban zajló folyamatokat a középkortól vázoló bevezető tanulmány és jelentős, személyeket és intézményeket magyarázó minilexikon is része a kiadványnak.
A prágai könyvvásáron és a kolozsvári könyvhéten is ott lesz a Petőfi Kulturális Ügynökség
A PKÜ szerdai közleménye szerint az idén 27. alkalommal megvalósuló Svet Knihy, azaz a Könyv Világa Prágai Nemzetközi Könyvvásár június 10-én, pénteken nyitja meg kapuit. A Petőfi Kulturális Ügynökség több izgalmas programmal, kötetbemutatókkal, felolvasásokkal és pódiumbeszélgetésekkel várja a magyar irodalom iránt érdeklődőket. Sirokai Mátyás, Elekes Dóra és Spiró György cseh-magyar szinkrontolmács segítségével mutatják be köteteiket és folytatódik a The Continental Literary Magazine bemutatóinak sorozata is.
A június 9-én kezdődő 11. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten a Kárpát-medence magyar irodalmát meghatározó írók, költők és műveik jelennek meg, valamint dedikálással egybekötött könyvbemutatókat és aktuális kulturális kérdéseket tárgyaló pódiumbeszélgetéseket tartanak. A vásáron az író-olvasó találkozók mellett Tamási Áron születésének 125. évfordulójáról is megemlékeznek, valamint az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjakat is itt adják át.
A PKÜ képviseletében a KMI 12 program szerzőinek fellépése mellett nagy hangsúlyt kap a Ha bármi lehetne című KMI 12 antológia bemutatása, valamint az első születésnapját ünneplő Magyar Kultúra Magazin is debütál a kolozsvári közönség előtt. A helyszínen megtekinthetők lesznek az elmúlt évben megjelent lapszámok, és előfizetésre is lehetőség nyílik – áll a közleményben.
Az ezerszer visszaálmodott Kolozsvár – II. Irodalmi Karaván 3.
Az alkotók csapata
Kolozsvári állomására érkezett, hogy a legendás irodalmi városban – amely ugyanannyira
köthető Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, Cs. Szabó László, Passuth László, Dsida
„Kisgyerekkoromban az esti mesék rólunk szóltak”
Milyen édesapa volt Fodor Sándor? Hogyan emlékszik rá vissza?
Kedves volt, melegszívű. Szeretett
velünk játszani, kirándulni, és szeretett mesélni, különösen nekünk, gyerekeknek.
A hetedik író – Király Farkas az irodalom vonzásáról
Keveseket állít igazi próbatétel elé a sors, Farkas azonban hamar megkapta a maga vizsgafeladatát az élettől. Még húszéves sem volt, amikor a Ceausescu-rendszer besorozott katonájaként őrségben állt az aradi laktanya előtt. Nem először kellett ott szobroznia, de először fordult elő, hogy az utcán hatalmas tömeg tűnt föl, s ez a tömeg nem a conducătort éltette, hanem forradalmi jelszavakat skandált: „Le a diktátorral!”, „Halál a gyilkosra!”, „Mi vagyunk a nép!”
Dermesztő helyzet. A magyar srác biztosan nem akart vért ontani a rendszerért, de elég volt egy pillantás az őrség többi tagjára, hogy kiderüljön, senki nem fog a tömegbe lőni a parancs szerint. Viszont ha semmit sem tesznek, esetleg a sokaság fog rájuk támadni. Végül is itt állnak a helyőrség előtt talpig géppuskában.
Farkasnak támadt mentő ötlete: talán elég egy gesztus. Szabályosan, a mellén fekvő fegyverrel kisétált az út közepére, hogy jól láthassa a tömeg. Az emberek elhallgattak, s feszült várakozással néztek rá. Ő másodpercekig elszánt képpel figyelte a tüntetőket. Aztán, mintha semmi érdekeset sem látna, a fegyvert a hátára, szuronnyal lefelé fordította, megfordult, és visszasétált a helyére. A tömegből kirobbant a megkönnyebbülés: „Armata e cu noi!” (A hadsereg velünk van!) – kiabálták.