via kultura.hu => eredeti post link
Középkori költeményeikből tudjuk, hogy a portugálok mindig is érzelmes viszonyban voltak a tengerrel. De miért épp a XV–XVI. században jutottak el oda, hogy úgy érezzék, nekik a „tengeren túl” valamiféle küldetésük van? Az arabok kiűzése után a portugálok nyilván cél és tennivaló nélkül maradtak. De a keresztes eszme, a keresztény rokonok feltalálásának vágya továbbra is mélyen gyökerezett a lelkükben.
Apa, fiú, testvér, rokon – a középkori ember hajlamos volt családi kapcsolatok mentén gondolkodni a világról. A középkori magyar királyság legnagyobb felfedező útja, Julianus expedíciója is a „rokonok” megtalálására irányult. Képzeljük csak el, több mint háromszáz éven át nem felejtődött el, hogy élnek keleten maradt testvéreink! A Kárpát-medencében élők többsége úgy érezhette, „tartozunk” nekik valamivel.
A „rokonkeresés” láza a portugálokat sem hagyta nyugodni. Ők János papot és az ő titokzatos országát keresték égen-földön. Égen-földön, tengeren és szárazföldön. Nemcsak a portugálok keresték őt, hanem szinte mindenki Európában – viszont a portugálok voltak azok, akik rá is akadtak: az abesszin (etióp) uralkodóban „ismerték fel” a középkori mesék legendás papkirályát.