via kultura.hu => eredeti post link
Az irodalom élet és halál kérdése, legyünk bárhol, bármely korok bármely izmusokkal terhelt időszakában. Ezen kijelentés láttán bizonyára sokan bőszen bólogatnak, alkotóktól és kritikusoktól kezdve az irodalmi közéletben jártas rajongókon át a „kocaolvasókig”. A megállapítás természete ugyanakkor kettős. Kezdjük talán a könnyebben hozzáférhető olvasattal: az irodalom élet-halál kérdése, azaz komolyan veendő. Ez, mondhatni, magától értetődő, még a „trendi irodalom” vagy a könnyűirodalom szemüvegén keresztül vizsgálva is.
A másik olvasat – amelyet talán sokszor kitakarhat az előbbi, holott igen erős kapcsolatban állnak – ugyanakkor egy általános művészeti törekvést fed fel, mely bármilyen esztétikai erővel bíró alkotásra igaz: az irodalom, mivel az életünkből táplálkozik, és így vagy úgy, de arról is szól, szükségképpen mindig életről és halálról folytat párbeszédet. Ez a párbeszéd aztán megközelítéstől és alkotói habitustól függően változhat, értelme lehet akár az élet-halál elválaszthatatlan egységének feldolgozása, meghaladása, az elmúlással való küzdelem, vagy pusztán annak (látszólag) közönyös leírása.
A test mint művészeti alapobjektum ennek a párbeszédnek a legkézenfekvőbb szemléltetője, noha nehéz igazán jól használni erre a feladatra. A legnagyobb nehézséget talán épp az adja, hogy a test magától értetődően mélyen érintett az élet-halál kérdésben, sőt, bizonyos értelemben annak kiindulópontjának tekinthető – a test megszületik, fiatalodik, él, majd megöregszik, gyengül és darabjaira hullik. Az erre való alkotói rádöbbenés kihívásain túl szintén nehezítő tényező a test túlreprezentáltsága, profán bélyegzettsége, de ott vannak a kortárs testdiskurzusok is, amelyek hatalmi ütközőponttá és absztrakttá teszik a testet. A testet, amely egyszerre végtelenül privát, és amely mégis elkerülhetetlenül a köz része, már csak azért is, mert közös sorshoz köt mindnyájunkat – szűkebb értelemben az emberiséget, tágabb értelemben minden élő létezőt.