Az irodalom élet és halál kérdése, legyünk bárhol, bármely korok bármely izmusokkal terhelt időszakában. Ezen kijelentés láttán bizonyára sokan bőszen bólogatnak, alkotóktól és kritikusoktól kezdve az irodalmi közéletben jártas rajongókon át a „kocaolvasókig”. A megállapítás természete ugyanakkor kettős. Kezdjük talán a könnyebben hozzáférhető olvasattal: az irodalom élet-halál kérdése, azaz komolyan veendő. Ez, mondhatni, magától értetődő, még a „trendi irodalom” vagy a könnyűirodalom szemüvegén keresztül vizsgálva is.
A másik olvasat – amelyet talán sokszor kitakarhat az előbbi, holott igen erős kapcsolatban állnak – ugyanakkor egy általános művészeti törekvést fed fel, mely bármilyen esztétikai erővel bíró alkotásra igaz: az irodalom, mivel az életünkből táplálkozik, és így vagy úgy, de arról is szól, szükségképpen mindig életről és halálról folytat párbeszédet. Ez a párbeszéd aztán megközelítéstől és alkotói habitustól függően változhat, értelme lehet akár az élet-halál elválaszthatatlan egységének feldolgozása, meghaladása, az elmúlással való küzdelem, vagy pusztán annak (látszólag) közönyös leírása.
A test mint művészeti alapobjektum ennek a párbeszédnek a legkézenfekvőbb szemléltetője, noha nehéz igazán jól használni erre a feladatra. A legnagyobb nehézséget talán épp az adja, hogy a test magától értetődően mélyen érintett az élet-halál kérdésben, sőt, bizonyos értelemben annak kiindulópontjának tekinthető – a test megszületik, fiatalodik, él, majd megöregszik, gyengül és darabjaira hullik. Az erre való alkotói rádöbbenés kihívásain túl szintén nehezítő tényező a test túlreprezentáltsága, profán bélyegzettsége, de ott vannak a kortárs testdiskurzusok is, amelyek hatalmi ütközőponttá és absztrakttá teszik a testet. A testet, amely egyszerre végtelenül privát, és amely mégis elkerülhetetlenül a köz része, már csak azért is, mert közös sorshoz köt mindnyájunkat – szűkebb értelemben az emberiséget, tágabb értelemben minden élő létezőt.