via kultura.hu => eredeti post link
Két történetet mesélnék el a mai tételmondatom megtámasztása érdekében.
Gyermekkoromban a kommunista diktatúrában a könyv olcsó terméknek számított, csatolt áruként adták, vettél egy halfasírtot, kaptál hozzá könyvet is. Ráadásul nemigen volt más szórakozási lehetőségünk, fociztunk, verekedtünk, olvastunk. Itt egy picit elbizonytalanodtam, hogy indokolt-e a többes szám első személy, mindenesetre mi a testvéreimmel olvastunk. Édesanyám kitörési stratégiájának sarokpontja épp az olvas(tat)ás volt, úgy gondolta, hogy az olvasás által lesz esélyünk jobb életet élni, mint amilyen nekik jutott – és most mennyire hülyén hangzik – osztályrészül. Lehet, hogy igaza volt, mindenesetre engem ez kevésbé motivált. Azért olvastam és olvasok, mert szenvedélyesen szeretek olvasni, számomra öncélú élvezet. Ezért egészen 2008-ig még az sem érdekelt, hogy milyen a könyv kiállítása, se a borító, sem a tipográfia nem számított, a betűk által közvetített tartalom levált a könyvtárgyról. A könyv csupán hordozó volt, jobb esetben csillagkapu. Csak annyi volt a fontos, hogy működjön.
Arra, hogy egy könyv tárgy is, annak minden esztétikai és metafizikai utalásegészével, csak 2008-ban döbbentem rá. Tizenöt évvel ezelőtt az akkori feladatköröm részeként kollégáimmal Biblia-kiállítást installáltunk az Európai Parlament brüsszeli kaptárában A Könyv címmel. Ősnyomtatványok sorát, az összes európai nyelven kiadott Bibliákat gyűjtöttük össze Nagyváradon, hurcoltuk keresztül fél Európán egy GPS-t követve, majd a belga Királyi Könyvtár kölcsönvitrinjeiben sorakoztattuk fel. Érdekes kihívásnak bizonyult, ugyanis a kiállítás kurátora az utolsó métereken eltűnt, nem értük utol, a főnökünk meg annyit mondott, hogy oldjuk meg. Ott álltunk ketten a kollégával, ő reklámgrafikus, akkor én még gyakorló filozófus, szépreményű egyetemi oktató, néztük a rengeteg Bibliát, találd meg a rendet Isten szavában, pláne ha nyelveken szól.