via artportal.hu => eredeti post link
Sodrásban vagyunk, hiszen a történelem számára az egyént kiszolgáltatott, behatással nem bíró tényezőként gondoljuk el. A történelem sodra metafora, a szó mögött implicite elgondolt időfaktort is jelöli, ugyanakkor még inkább a vele együtt járó nagy mennyiségű, felfoghatatlan mértékű eseménysorra utalhat, mely lavinaként gördül végig a hétköznapi életeken, beolvasztva azokat, pusztán statisztává redukálva az egyént. A humaniórák és legfőképp a művészetek feladata, avagy kihívása éppen ebben rejlik, amikor a statisztákból megpróbálnak főszereplőket csinálni. Ezt igyekszik kiemelni a kiállítást megnyitó kurátori szöveg is, amikor az abszolút és a relatív egymásmellettiségére, illetve ezek összefonódási lehetőségére hívják fel a figyelmet. A történelem és egyén kiazmikus, mi több, egymást kisajátító viszonya jelenik meg az Esterházy család történetén keresztül. „Nincsen egy tiszta Magyarország, amelyre támaszkodni és emlékezni lehetne, csak mi vagyunk itt.” (Élet és Irodalom, 1991.)
A saját, anekdotikus történeteinkben természetesen mindig mi vagyunk a főszereplők. Az anekdota, miképp a Kis Magyar Pornográfia soraiból is kiderül: „görög szó, azt jelenti: »kiadatlanok«. A kiadatlanság nem azt jelenti, hogy e történeteket soha nem adták ki vagy adják ki, hanem csupán azt, hogy »kihagyták őket«, feledés szitált reájuk, mert nem eléggé hivatalosak, nem ütik meg valamely szakállas komolyság mértékét.” (40.) Ezt követi a megállapítás, miszerint az anekdota egy „történelmi tréfa”. Ez a fajta „konstruktív irónia” talán az említett regény megjelenése óta is hiánycikk Magyarországon. A közelmúltra való emlékezés terhét, a méltósággal való visszatekintés, „…a legmagasabb rendű pátosz csak akkor sikerülhet nekem, ha játék.” (I.m. 39.)
Esterházy Marcell munkáiban az emlékezés aktusa nem egy melankolikus gesztus.