Best WordPress Hosting
 

Hervé di Rosa „szerény művészete” a párizsi Centre Pompidou-ban

Hervé di Rosa művészetét meghatározni, leírni szinte lehetetlen feladatnak tűnik. Ez még magának az 1959-ben a dél-franciaországi Sète-ben született művésznek sem sikerült. Egy 1981-es interjúban, amikor a Figuration Libre-t, az azóta már meghonosodott, de akkoriban teljesen új irányzatot használta művészetének kategorizálására, beszélgetőpartnere megkérdezte tőle, hogy mi is értendő ezalatt. „Munkámban 30% az anti-művészet, másik 30% a nyers, durva művészet (Art Brut), végül pedig 30% a korlátlan művészet (Figuration Libre)”. És mi a maradék 10%? – kérdezte a riporter. Ja, az az én „lököttségem” – válaszolta Di Rosa. 

Szerény művészet, 1995. A világ körül, 2. szakasz, Kumasi, Ghána, az Almighty God Művészeti Művek műhelyében, gliceroftál festék rétegelt lemezre, 88,5 × 45,4 cm, Centre Pompidou, Nemzeti Modern Művészeti Múzeum, Párizs, a művész ajándéka 2013-ban, © Adagp, Párizs. Fotó © Centre Pompidou, Mnam-Cci/Georges Meguerditchian/ Ker. Nmr-Gp

Hervé di Rosa pályája kezdete óta – akkor még talán inkább lázadásból – arra törekedett, hogy beemelje az elfogadott képzőművészeti irányzatokba a periferikus alkotási módokat, látványokat. Pályájának kezdetén, 1979-ben a már említett Figuration Libre csoportosuláshoz sorolt fiatalokkal – Robert Combas, Francois Boirond, Rémy Marchand – együtt képregényszerű alakokat, a graffiti színes felfújt betűit, a punk merész és brutális eszköztárát használta fel képeinél, kollázsainál, lemezborítóinál, grafikai munkáinál. Bátorságával jó időben és jó helyen próbálkozott, ugyanis – bár a Képzőművészeti Főiskolán végül nem diplomázott – 21 éves korában már kiállításon is szerepeltek művei és installációi. Nem véletlen, hogy a Figuration Libre csoporttal közös első, 1981-es, ma már művészettörténeti értékű párizsi kiállításuk a „Vége a szépségnek” címet kapta. Harsány, féktelen, helyenként már-már durva, mégis játékos anyag került bemutatásra, olyan alkotások, amelyek a dadaisták véletlenszerűségét a CoBrA-csoport agresszivitásával, az art-brut kidolgozatlanságával, a street- és pop-art direkt hatásaival kombináltak. Hervé di Rosa berobbanása a képzőművészeti életbe tartósnak bizonyult: 1981 és 1993 között száznál is több csoportos kiállításon vett részt, és a világ szinte minden táján ötvenhét önálló tárlatot rendeztek munkáiból.

Megnyílt Vera Molnar nagyszabású életmű-kiállítása a párizsi Centre Pompidou-ban

A Parler à l’oeil című tárlat, melyről a centenáriumi kiállítások sorában itt számoltunk be, az eredeti tervek szerint a művész jelenlétében nyílt volna meg; Molnar aktívan részt vett az előkészületekben, sőt Ma vie en „M” címmel egy új installációt is alkotott. Ez természetesen megtekinthető a kiállításon, mely egyébként az eredetileg tervezettnél is több alkotást mutat be annak érdekében, hogy minél teljesebb képet adjon az immár lezárult életműről. Mi most azért térünk vissza röviden a kiállításhoz, melynek megtekintését mindenkinek ajánljuk, aki a nyár vége, pontosabban augusztus 26. előtt Párizsban jár, hogy bemutathassuk az első enteriőr-fotókat.

Vera Molnar: Parler à l’oeil, kiállítási enteriőr. Fotó: Cs.J.

Vera Molnar: Parler à l’oeil, kiállítási enteriőr a Transformations című diptichonnal (1983, vinil, vászon), fotó: Cs. J.

Megszabadulni a nagyra tartott gondolkodástól – Pető István mestersége

A francia fővárosba költözést Petőnek az a határozott szándéka motiválta, hogy idejét kizárólag a festői és grafikai alkotótevékenységnek szentelje, hátrahagyva formatervezési és alkalmazott grafikusi munkáit. A közeli műtermekben dolgozó festők révén, akik számos műteremlátogatást szerveztek, sokakkal megismerkedett a Párizsban élő magyar művészek közül, többekkel barátságot is kötött. Párizsban évtizedeken keresztül tanított sokszorosított grafikai technikákat, rézkarcot és festészetet is, tanítványaival máig tartja a kapcsolatot. Számos kiállítása volt, művei bekerültek közgyűjteményekbe, tagja a Maison des Artistes-nak – a nehézségek ellenére a francia szcéna részévé vált, beilleszkedett.

Ezzel együtt a visszahúzódó művészek közül való, az emigráció elzártságát az alkotásra használta. Az elmúlt négy évtizedben egy érett életmű született, amely, tekintettel arra, hogy Pető István eddig nem fektetett túl nagy hangsúlyt a karrierépítésre, a galériákon keresztül való érvényesülésre, még bőven tartogat felfedezni valót. Pető nemrég csatlakozott a Várfok Galéria művészköréhez, tavaly év végén ott láthattuk De temps en temps című bemutatkozó kiállítását, amely az előzmények felvillantása mellett főként az elmúlt tíz-tizenöt év munkáiból, a „Garden, now” sorozatból válogatott. Legújabb munkáival a napokban az Art & Antique vásáron is találkozhatnak az érdeklődők. Most jó esély kínálkozik arra, hogy egy újabb, Franciaországba emigrált festő életművét sikerüljön visszailleszteni a magyar művészeti szcéna értékei közé.

Pető István: T229, 2010, pigment, kötőanyag, vászon, 140 x 145 cm, fotó: Várfok Galéria

Szabadság és szigorú rend – Vera Molnar művei és kortárs reflexiók a Ludwig Múzeumban

À la recherche de Vera Molnar – Vera Molnar művei és kortárs reflexiók, Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, április 14-ig

A tárlat egyfelől a művész gondolkodásának, alkotó útjának fontos mozzanatait, visszatérő motívumait, vonalstruktúráinak és alakzatainak változásait helyezi fel egy ívre, másfelől egy izgalmas  nemzetközi válogatást is bemutat; olyat, ami a művész örökségére reflektál, életműve előtt tiszteleg hasonló elvekből kiinduló művekkel. Vera Molnar ugyanis a valódi avantgárd alkotókra jellemző módon termékenyítő hatással volt (és van) művészek generációira, elsősorban azokra, akiket szintén az úgynevezett generative art foglalkoztat, és műveiket digitális, számítógépes módon, esetenként különféle interfészek közbeiktatásával hozzák létre úgy, hogy az alkotás során nagy mértékben támaszkodnak a generált véletlen szerepére is. 

Magyarországi művészeti intézményekben az elmúlt években is lehetett látni átfogó válogatásokat Vera Molnar műveiből, többek között az egri Kepes Intézetben (Leképezések, 2022), a Kiscelli Múzeum- Fővárosi Képtárban (Rendetlenség a rendben, 2019-2020),illetve ez utóbbi kibővített változatát a debreceni MODEM-ben (Machine Imaginaire, 2020), de a Ludwig Múzeum mostani tárlata mégis unikális.  

Újra látható lesz Gerhard Richter monumentális falfestménye a drezdai Német Higiéniai Múzeumban

Az egyik legfontosabb élő képzőművész, a 92. életévét néhány napja betöltött Gerhard Richter Drezdában született és az NDK-ban nőtt fel. Itt, pontosabban szülővárosának képzőművészeti főiskoláján szerezte diplomáját is 1956-ban. S ha ő nem is volt lelkes a szocialista realizmus szellemében oktató intézménytől, tanárai nyilván meg voltak elégedve vele, hiszen diplomamunkaként hatalmas, 63 négyzetméteres falfestményt készíthetett a város egyik népszerű múzeuma, a Német Higiéniai Múzeum számára. Az Életöröm című, hétköznapi és szabadidős jeleneteket ábrázoló mű annak rendje s módja szerint el is készült, Richter megkapta a diplomáját és dolgozni kezdett, ám öt évvel később áttelepült az NSZK-ba, és az igen rangos düsseldorfi művészeti akadémián folytatta tanulmányait. Távozása megpecsételte az Életöröm sorsát is; a falfestményt a hatóságok később többrétegű bevonattal tették láthatatlanná, a hivatalos indoklás szerint „az épület eredeti állapotának helyreállítása érdekében”. A német újraegyesítéssel természetesen fordult a kocka és a múzeum boldogan tette volna újra láthatóvá a művet, Richter azonban ebbe 1994-ben, a múzeum első kérésének megfogalmazódása idején – és ezt követően egészen mostanáig – nem egyezett bele. És valószínűleg nem egyfajta revansként azért, hogy művét korábban az akkori hatóságok elrejtették, hanem azért, mert alkotói munkásságát úgy ítéli meg, hogy az csak az NSZK-ba való áttelepülése után kezdődött – ami addig született, annak nincs relevanciája, mondja. Ezért az NDK-érában készült munkáit nem engedi felvenni az élemű-katalógusába sem – nem kis bánatára azoknak, akik rendelkeznek ekkor született munkáival. S ha ez az ítélet igaz volt valamennyi, 1962 előtt született munkájára, akkor igaznak kellett lennie az Életörömre is. Nem volt az elutasítás mögött a szülővárosával szembeni averzió sem; 1990 után a művész jó kapcsolatokat alakított ki a várossal, amit mi sem bizonyít jobban, mint az a tény, hogy rendkívüli gazdagságú archívuma a Drezdai Állami Képzőművészeti Gyűjtemények egyik épületében, az Albertinumban lelt otthonra. Az Albertinum két termében kizárólag az ő munkáit állítják ki, jó áttekintést adva pályájának egészéről a fotóalapú korai realista művektől a későbbi absztrakt alkotásokig. Emellett az archívum anyagára építve rendszeresen tartanak itt kisebb-nagyobb időszaki tárlatokat is.

Gerhard Richter Életöröm című falfestménye (1956) a Német Higiéniai Múzeum déli lépcsőházi előcsarnokában, 1969-es állapot, © a Német Higiéniai Múzeum gyűjteménye, fotó: Erich Auerbach. Falfestmény © Gerhard Richter 2024 (01022024), a Gerhard Richter Archívum, Drezda jóvoltából

Richter tehát újra otthon van Drezdában, de az Életöröm ügyében egészen a múlt évig kellett várni arra, hogy megtörjön a jég. Ekkor a Német Higiéniai Múzeum újból engedélyt kért a falfestmény feltárására, jelezve, hogy ezt csak részlegesen, a felület mintegy hetedére vonatkozóan tervezi megtenni és úgy, hogy az egész folyamat a nagyközönség számára is követhető legyen. Lehet, hogy ez az újfajta megközelítés késztette Richtert korábbi álláspontjának megváltoztatására, de Dietmar Elger, a Richter Archívum vezetője szerint szerepet játszhatott az is, hogy ma már más időket élünk, Richter munkássága közismertté vált és kitűnően dokumentált, így könnyebb az Életörömöt is a helyén kezelni. Akármi is volt a megfontolás, a lényeg, hogy Richter ezúttal igent mondott és a munkálatok márciusban megkezdődhetnek; a közönség azokat március 9-november 17. között a helyszínen is figyelemmel kísérheti. Tudni lehet már azt is, hogy az óriási méretű mű mely jelenetei válnak újra láthatóvá: többek között egy szerelmespár, fürdőző alakok és egy piknikező csoport szabadulhat meg a rájuk rakott rétegektől.

Budapesttől Párizsig – kiállítások Vera Molnar születésének 100. évfordulóján

Vera Molnar születésének januári 100. évfordulóját már tavaly ősz óta Európa-szerte számos kiállítás köszönti; a most nyíló tárlatok már csak a nemzetközi elismertséget, népszerűséget, műkereskedelmi keresettséget tekintve a csúcsra életének utolsó évtizedeiben felért művész emléke előtt tiszteleghetnek. 100. születésnapját ugyan sajnos már nem érhette meg a művész, azt viszont szerencsére még igen, hogy korábban csak viszonylag kevesek által ismert munkássága az utóbbi évtizedekben lassan, de biztosan a nemzetközi érdeklődés középpontjába került. Hogy ez az áttörés nem következett be már jóval korábban, talán nem is írható teljesen a befogadó közeg számlájára, hiszen munkásságának úttörő, korszakalkotó jelentősége az utóbbi évtizedek történései, fejlődése fényében, az informatikai robbanás korában vált igazán nyilvánvalóvá. Amikor ő elkezdett azzal foglalkozni, amiből a computer art, a generatív művészet kifejlődött, még nem is volt számítógép; előbb dolgozott algoritmusokkal, mint ahogy 1968-tól végre valóban lehetősége nyílt arra, hogy számítógépen futtassa programjait. De sokan még ekkor sem értették, sőt voltak, akik egyenesen a művészet „dehumanizálásával” vádolták. Az információs forradalom aztán visszamenőleg egészen más megvilágításba helyezte munkásságát, aminek mindvégig megmaradtak azok a markáns megkülönböztetői jegyei is, melyek összetéveszthetetlenné tették más, hasonló törekvések mellett elkötelezett művészek alkotásaival – talán a legfontosabb az volt ezek között, hogy nála az érzelmek mindig át tudtak törni a geometria szigorán; színei és formái emocionálisan is hatnak művei szemlélőire.

Vera Molnar, fotó © Galerie La Ligne, Zürich

Annak persze, hogy az ismertséghez és, ma már mondhatjuk – annak ellenére is, hogy ez távolabb nem is állhatott volna Molnar alkatától –, a sztársághoz vezető út sok évtizedes hosszának voltak más okai is, többek között az, hogy őt alapvetően az alkotás folyamata érdekelte és nem a munkák utóélete. Elmúlt már 50 éves, amikor megrendezték első egyéni kiállítását; a műkereskedelemtől sokáig tudatosan távol tartotta magát. És bizonyára szerepe volt annak is, hogy néhány évtizede a női alkotók elismertsége általában is, a művészet és a tudomány határmezsgyéjén működők esetében pedig különösen, jóval alacsonyabb volt, mint férfi pályatársaiké. De a jég lassan megtört, Molnar korszakos jelentősége mindinkább megkérdőjelezhetetlenné vált és ez nem kerülte el a műgyűjtők figyelmét sem. Molnar művei bekerültek a világ több vezető múzeuma – így a New York-i MoMA, a londoni Tate Modern, az ugyancsak londoni Victoria and Albert Museum és a párizsi Centre Pompidou – állandó gyűjteményeibe, árai egyre feljebb kúsztak az aukciókon; a műtárgy.com adatai szerint 2013 és 2022 között már a 6. legnagyobb forgalmú magyar/magyar származású élő művész volt. Munkásságát magas kitüntetésekkel ismerték el, 2022-ben műveit bemutatták a Velencei Képzőművészeti Biennálé központi kiállításán. Tavaly „robbantott egy bombát” a nemzetközi műkereskedelemben is: egy Martin Grasser nevű, San Francisco környékén élő művésszel együttműködve 500 NFT-t készített, melyeket a Sotheby’s bocsájtott árverésre. Az aukció, mely demonstrálta az akkor már 99 éves Molnar életének végéig megőrzött nyitottságát az újdonságok felé, teljes sikerrel zárult; a Témák és variációk sorozat darabjai, melyek az NFT-t alkotó három betűre épülnek, alig egy óra alatt elkeltek 1,2 millió dollár összértékben. A maga nemében egyedülálló aukció különlegességét az is fokozta, hogy a manapság nagyon ritkán alkalmazott, ún. holland formában bonyolították le – ilyenkor az árak a kikiáltási árról nem felfelé indulnak, hanem mindaddig csökkennek, amíg a művek gazdára nem találnak.

Régi-új kortárs múzeummal gyarapodik az idén Ausztria

Schröder (69) már jó előre bejelentette, hogy 25 év után nem pályáz meg egy újabb ötéves ciklust a bécsi Albertina élén, ezért évindító sajtótájékoztatóját – a maga nemében az utolsót – a szokottnál is nagyobb érdeklődés előzte meg. Az osztrák múzeumi színtér legutóbbi negyedszázadának történéseire valószínűleg senki nem nyomta rá olyan erőteljesen a bélyegét, mint ő; számos húzása generált vitákat, sokszor állt kritikák kereszttüzében, azt azonban senki nem vitatja el tőle, hogy neki köszönhetően vált a korábbi, szakmailag ugyan jelentős, de kicsit poros, a múzeumlátogatók többségének ingerküszöbét csak ritkán elérő grafikai gyűjteményből Bécs, Ausztria, sőt egész Európa egyik legfontosabb és leglátogatottabb képzőművészeti múzeuma, pontosabban – az említett sajtótájékoztatón elhangzottak után már joggal mondhatjuk – múzeum-birodalma.

Az említett sajtóesemény legfontosabb bejelentése ugyanis ezúttal nem az éves kiállítási program volt – bár, mint látni fogjuk, az is tartalmaz komoly érdeklődésre számot tartó bemutatókat –, hanem a múzeum harmadik kiállítóterének április 9-re tervezett megnyitása. Schröder ezzel végképp a terjeszkedés nagymestereként vonul be az osztrák múzeumtörténetbe. Előbb az intézmény törzshelyén, Bécs szívében bővítette jelentősen a kiállítóteret, majd 2020-ban a város egyik ikonikus épületében, a Künstlerhausban megnyitotta az Albertina Modernt, kevesebb mint negyed év múlva pedig már látogatókat fogad a „birodalomhoz” Bécs tőszomszédságában frissen csatlakozó Albertina Klosterneuburg. Ez, mint írásunk címe jelzi, valójában egy régi-új múzeum; a Heinz Tesar osztrák állami díjas sztárépítész által tervezett méretes modern épülettömb 1999-es megnyitásától 2016-ig, cégbirodalmának csődjéig az egyik legfontosabb osztrák műgyűjtő, Karl Heinz Essl kortárs gyűjteményének, illetve válogatott időszaki tárlatoknak adott otthont. A gyűjteménynek a Baumax-birodalom megingása utáni hányatott sorsáról 2014 és 2017 között rendszeresen beszámoltunk, többek között itt, itt és itt.

Prof. Dr. Klaus Albrecht Schröder, © Albertina,Wien, fotó: Christopher Mavric

Erekkel eleven a ház – Gondolatok Éles Lóránt kiállításáról

Sam Lowry rémálomból ébred. A lakását füst lepi el, melyet a légkondicionáló berendezés meghibásodása okoz. Telefonál a Központi Szolgáltatóháznak, annak reményében, hogy sikerül szerelőt hívnia a probléma sürgős megoldására, ám nemleges választ kap. Még ugyanaznap este a körözés alatt álló, illegálisan dolgozó fűtő-hűtő mérnök, Harry Tuttle siet a segítségére, további bonyodalmakat okozva ezzel a főhősnek. A falak mögött húzódó tekervényes csőhálózatok másnap teljesen beborítják az otthonát, élő, lélegző lényeknek tűnnek, emberi szervekhez hasonlatosan pulzálnak, működtetik a lakás berendezését, keringetik a működéshez szükséges anyagokat. Éles Lóránt kiállításának címe kapcsán ugyanaz a gondolat fogalmazódott meg bennem, mint mikor az 1985-ös Brazil című disztópikus retro-futurista elemekkel operáló film fentebb összefoglalt jelenetét láttam – Erekkel eleven a ház.

Éles Lóránt munkásságának középpontjában az organikus világ és az ipari eszközök együttes megjelenítése, azok kapcsolata, valamint a külső és belső tér dinamikája áll, mely legtöbbször hétköznapi világunkból ismert ipari tárgyak átértelmezéseivel kerül kifejezésre. Munkáival megidézi az épületekben, gépekben, ipari környezetben található cső motívumot, számos jelentésréteggel ruházva fel azt. Talán az urbex közösségek résztvevőin, – kik ugyanolyan szenvedéllyel fedeznek fel egy elhagyatott barokk villát, mint egy gyárépületet, amit visszahódítani látszik a természet – valamint bizonyos szubkultúrák (pl. cyberpunk, steampunk) képviselőin és zenei ágazatokhoz (pl. industrial, aggrotech) kapcsolódó képi világ megalkotóin kívül a hétköznapi ember számára ez a tárgy esztétikai értéket nemigen képvisel. A sokszor tekervényes, beláthatatlan távolságokra elérő, föld alatt és pincerendszerekben futó csőhálózatok azonban titokzatos, misztikus, horrorisztikus benyomást keltő ipari tartozékokat megidéző alakzatok Éles művein keresztül rejtett mikroorganizmusok burkaivá válnak.

Éles Lóránt: No. 003, 2021, acél, damil, világítás, 200 x 60 x 40 cm, fotó: Sutus Nóra

Bábu és gravitáció – Waliczky Tamás kiállításáról a Molnár Ani Galériában

Mielőtt egy vékony, csont és bőr emberekből álló csoport körbeveszi, majd megeszi Péter Földes hasfájásig túlevett főszereplőjét az Éhség című 1974-es animációban, egy hosszú esési jelenetnek vagyunk tanúi. Bízva a tabletták gyógyhatásában, a regenerálódás reményében lefekvő férfialak lehunyja a szemét, de megnyugvás helyett, álmában kiesik az ágyából és a gravitáció a mélybe húzza. Esés közben teste minden irányban forog előttünk, hol a feje van fent, hol a talpa. A pörgés következtében a meztelen férfinak minden testrészét telibe látjuk. A film egy történetet mesél el, van eleje, közepe és vége, valamint súlyos morális üzenete a földi javak igazságtalan elosztásában.

Bábu és gravitáció

Waliczky bábuja ezzel szemben nem egy történet, hanem egy állapot szereplője, aki a végtelenségig hánykódik-vetődik, mindaddig, amíg fut az a számítógépes szoftver, ami szimulálja a bábu behatárolt terének, egy fémdoboznak a forgását. A gravitáció okozta esés itt nem a főszereplő tetteinek a következménye. Mintha azt látnánk: hiába próbáljuk magunk alakításával kézbe venni életünket, a környezetünket nálunk nagyobb erők mozgatják, amelybe nincs beleszólásunk. Mi csak esünk, vergődünk és ütődünk. Meg lehet ugyan határozni a lény fizikai tulajdonságait: testmagasságát, testsúlyát, testrészeinek külön-külön lehetséges mozgási irányát és korlátjait – a bábú térde is csak az emberi térd zsanér-szerű hajlítására képes. Sőt, azt is ki lehet kötni, hogy a földi, 9.8-as gravitációs érték legyen érvényben. Mindezek a megkötések a földi valósághoz csatolják a szereplőt és az állapotot, de mivel szoftver szimulálja a kubus véletlenszerű mozgását, alkotó és néző együtt szemléli a történéseket, a bábu szó szerint hányattatott sorsát. 

Barangolások Európa kulturális tereiben – a Ludwig Múzeum bemutatta éves programját

A Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum idei első időszaki kiállítása a néhány hónapja, röviddel 100. születésnapja előtt elhunyt Vera Molnar életműve előtt tiszteleg. Az À la recherche de Vera Molnar című, február 10-április 14. között látogatható tárlat két részből áll majd; egyik fele áttekinti a művész pályájának meghatározó fejezeteit, végigköveti Molnar vonal- és formarendszereinek alakváltozásait. A kiállítótér másik felében a kortárs nemzetközi szcéna ismert alkotói, köztük Refik Anadol, Aurèce Vettier, Arno Beck, Casey Reas, Mark Wilson és Samuel Yan alkotásait láthatjuk, melyeket az köt össze, hogy valamennyi Molnar alkotásaira egyedi módon reflektálva tiszteleg a kiemelkedő jelentőségű életmű előtt. A kiállítás a Ludwig Múzeum, a bonni Stiftung für Kunst und Kultur és a Vintage Galéria együttműködésével valósul meg.

Vera Molnar: Hypertransformation /Diptyque I., 1974-1979 vászon, vinil, 147 × 150 cm, Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria

A német Till Brönnert eddig főként a jazzpódiumokról ismertük; most a Bartók Tavasz keretében, a Ludwig Múzeum és a Müpa együttműködésében fotóművészként mutatkozik be a magyar közönség előtt. Fotói egyszerre keresik az európai népekben a közös és az elválasztó elemeket, a globális és regionális jelentések érzékeny szövetén keresztül mutatják be korunk Európáját. A kiállításának címét is adó jelenlegi projektje, az Identitás-Európai tájkép még készülőben van és elsőként a Ludwig Múzeum látogatói láthatják április 14-augusztus 25. között.

Ők az AICA-díj idei nyertesei

A díj újraindításával az AICA Magyar Tagozatának az volt az elsődleges célja, hogy a szakmai szempontokat gyakran mellőző döntések mentén formálódó művészeti intézményrendszerbe visszahozzon egy kifejezetten szakmai grémium által, demokratikus alapon kiadott elismerést. A díjat a szervezet tagjaiból véletlenszerűen választott zsűri a „Legjobb kritika”, a „Legjobb egyéni kiállítás” és  a„Legjobb kurátori projekt” kategóriákban a tagok jelöléseiből válogatva ítélte oda. A zsűrinek ebben az évben Hegyi Dóra, Magyar Fanni, Tatai Erzsébet, Tímár Katalin és Zemlényi-Kovács Barnabás voltak a tagjai. A korábbi gyakorlatot követve az AICA elnöksége ezúttal is egy kortárs művészt kért fel a díj elkészítésére, amelynek költségeit a tagdíjakból rendelkezésre álló büdzséből fedezte. 2024-ben a díjat Süveges Rita készítette.

A zsűri a három kategóriában az alábbi jelöltek közül választotta ki a győzteseket:

Legjobb kritika:

A lángok közé menekülő – Závorszky-Simon Márton kiállításáról

Závorszky-Simon Márton: The trees will burn blackened hands, Vízivárosi Galéria, január 26-ig

„A föld a napnak szolgája csupán, / A nap az isten, s tűz az őserő!”[1] A tűz elem az anyagi létezés utolsó állomását képviseli. Azt a beavatási fázist, amikor a lélek megszabadul a tisztátalan, négy elemre épülő anyagiságtól. A tűzzel való egyesülés kilépést is jelent a fizikalitás univerzumából a lelkek univerzumába, ezért számos halotti kultuszban is kiemelt szerepet játszik.

A tűz elem kozmológiai szerepe alapvető, szerepel Arisztotelész-Empedoklész „föld, víz, levegő és tűz” minőségekre épülő négy elem-tanában, majd a középkori kozmológia és az alkímiai hagyomány egyik alapmintázataként. Másrészt a tűz az isteni természetű bolygók és a nap szubsztanciáját is képviseli.

Megvannak az Esterházy Art Award idei díjazottjai

Az Esterházy Magánalapítvány 2009-ben hozta létre díját, az Esterházy Art Award-ot, melynek kétévenkénti odaítélésével folytatja az Esterházy hercegi család négy évszázadon keresztül gyakorolt, nagy hagyományokkal rendelkező mecénási tevékenységét. Az Esterházy Art Award az alapítása óta eltelt közel másfél évtizedben – méretének, központi szerepének és a jelölt művészek gondos kiválogatásának köszönhetően – a fiatal magyar művészvilág mértékadó áttekintésévé vált. A díj célja a tehetségek nemzetközi megjelenésének előmozdítása és a nemzetközi párbeszéd támogatása. A díj egyik fontos sajátossága, hogy az alapítvány a díjazottak munkásságát a későbbiekben is figyelemmel kíséri, műveiket nemzetközi kiállításokon is bemutatja.

Egy díj fontossága számos módon mérhető, így többek között a pályázók számával, a díjat odaítélő zsűri összetételével, a díj nagyságával és – az idő előrehaladtával mindinkább – a díjban részesültek névsorával. Az Esterházy Art Award megkülönböztetett státusza e kritériumok bármelyikével alátámasztható. Míg 2009-ben a pályázók száma még alig haladta meg a 100-at; idén már – az elmúlt évek folyamatos növekedése után – 262, 45 év alatti művész portfóliója került az ítészek asztalára. A zsűri minden alkalommal nemzetközi összetételű, tagjai ismert művészettörténészek, múzeumi vezetők és a díjat kiíró alapítvány képviselői – idén Fabényi Julia, a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum igazgatója, Ulrike Groos,  a Kunstmuseum Stuttgart igazgatója, Barbara Horvath művészettörténész, a KUNST HAUS WIEN kurátora, Rieder Gábor művészettörténész, kurátor, szerkesztő, dr. Ottrubay István, a díj alapítója, az Esterházy Magánalapítvány elnöke, Szegedy-Maszák Zsuzsanna művészettörténész, kurátor, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár főmuzeológusa és Vitus Weh kurátor, az Esterházy Magánalapítvány művészeti tanácsadója.

Trapp Dominika, Kortmann-Járay Katalin, Mendreczky Karina és Horváth Gideon, az Esterházy Art Award 2023. évi kitüntetettjei, fotó: Végel Dániel, © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

Engedve az újrafölhasználásicsábításnak (sic!)

Sodrásban vagyunk, hiszen a történelem számára az egyént kiszolgáltatott, behatással nem bíró tényezőként gondoljuk el. A történelem sodra metafora, a szó mögött implicite elgondolt időfaktort is jelöli, ugyanakkor még inkább a vele együtt járó nagy mennyiségű, felfoghatatlan mértékű eseménysorra utalhat, mely lavinaként gördül végig a hétköznapi életeken, beolvasztva azokat, pusztán statisztává redukálva az egyént. A humaniórák és legfőképp a művészetek feladata, avagy kihívása éppen ebben rejlik, amikor a statisztákból megpróbálnak főszereplőket csinálni. Ezt igyekszik kiemelni a kiállítást megnyitó kurátori szöveg is, amikor az abszolút és a relatív egymásmellettiségére, illetve ezek összefonódási lehetőségére hívják fel a figyelmet. A történelem és egyén kiazmikus, mi több, egymást kisajátító viszonya jelenik meg az Esterházy család történetén keresztül. „Nincsen egy tiszta Magyarország, amelyre támaszkodni és emlékezni lehetne, csak mi vagyunk itt.” (Élet és Irodalom, 1991.)

A saját, anekdotikus történeteinkben természetesen mindig mi vagyunk a főszereplők. Az anekdota, miképp a Kis Magyar Pornográfia soraiból is kiderül: „görög szó, azt jelenti: »kiadatlanok«. A kiadatlanság nem azt jelenti, hogy e történeteket soha nem adták ki vagy adják ki, hanem csupán azt, hogy »kihagyták őket«, feledés szitált reájuk, mert nem eléggé hivatalosak, nem ütik meg valamely szakállas komolyság mértékét.” (40.) Ezt követi a megállapítás, miszerint az anekdota egy „történelmi tréfa”. Ez a fajta „konstruktív irónia” talán az említett regény megjelenése óta is hiánycikk Magyarországon. A közelmúltra való emlékezés terhét, a méltósággal való visszatekintés, „…a legmagasabb rendű pátosz csak akkor sikerülhet nekem, ha játék.” (I.m. 39.)

Esterházy Marcell munkáiban az emlékezés aktusa nem egy melankolikus gesztus.

„Lehetett volna sokkal rosszabb is” – mérlegen a novemberi New York-i árverések

A nagy nemzetközi árverőházak hagyományos novemberi impresszionista, modern, második világháború utáni és kortárs árverései az év legfontosabb és legnagyobb forgalmú aukciói közé tartoznak; a „célegyenest” jelentik, esélyt kínálva egy addig gyengébb év optimistább hangulatú befejezéséhez – vagy fordítva, sokat ronthatnak az addig kedvezőnek tűnő összképen. Az eddigi idei számoknak nagyon jót tett volna egy erős november és a nagy házak a maguk részéről komoly erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy az év bizakodóbb hangulatban záruljon. Pedig a sokat emlegetett külső körülmények nem alakultak kedvezően; az idei évet eddig is jellemző, a gazdasági körülményekre és a (befektetői) hangulatra is kiható gondok jórészt megmaradtak és újabbak is társultak hozzájuk – elég csak a közel-keleti konfliktus rendkívül súlyos kiéleződésére gondolnunk. A Christie’s, a Sotheby’s és a Phillips javarészt megtették azt, amit adott körülmények között tehettek, és egy eladásra nem feltétlenül ösztönző légkörben is sikerült viszonylag jó kínálatot, s abban néhány egészen kiemelkedő tételt biztosítaniuk. Ennek persze ára volt; a beadóknak a megszokottnál jóval nagyobb arányban – néhány árverés esetében minden egyes tételre – garanciát kellett adniuk, ami még akkor is komoly anyagi kockázatot jelentett számukra, ha a garanciák többsége külső, harmadik féltől származott. A katalógusokat átlapozva feltűnt az is, hogy a becsértékek számos esetben alacsonyabbak voltak a vártnál – erről nyilván nem volt egyszerű megegyezni a beadókkal. A becsértékek viszonylag alacsony voltát azért is hangsúlyoznunk kell, mert  egy árverés sikerét rendszerint többek között azzal mérik, hogy a leütési árak milyen arányban érték el, vagy haladták meg a becsértéket. Ha a becsértéket alacsonyan állapítják meg, akkor ez a mutató jobb képet mutat, anélkül, hogy valóban jobb teljesítmény állna mögötte.

Aki csak az árverőházak közleményeit olvassa a november 8-15. közötti „nagyhét” aukcióiról, komoly sikerként értékelheti azokat, hiszen a házak jelentései rendszerint csak az érem egyik oldalát mutatják meg. S ha olvashatunk is ezekben a jelentésekben forgalmi számokat, azokat a legritkább esetben hasonlítják össze a korábbi év(ek) hasonló adataival. Megtudhatjuk, kik értek el életműrekordokat, de nem derül ki, milyen, szép reményekkel indított tételekre nem volt licit; az többnyire kiderül, hány tétel kelt el a becsértékének sávja feletti áron, de nem esik szó azokról a művekről, amik e sáv alsó határa alatt találtak vevőre. Ugyancsak ritkán derül ki a közleményekből, hány tételt vontak vissza az árverés előtt. A visszavonásnak persze számos oka lehet, de az egyik leggyakoribb, főként az utolsó pillanatban bejelentett visszavonások esetében a házaknak az a benyomása, hogy az érintett tételeknek kevés esélyük van a jó szereplésre. De azért ezeket az információkat sem feltétlenül kell az olvasónak magának „kibányásznia” a leütési árakból kiindulva, többnyire össze lehet szedni őket a nemzetközi hírlevelekben megjelent elemzésekből is. És bizony ezek az elemzések azt mutatják, hogy

az idei novemberi teljesítmények jelentősen elmaradnak az utóbbi két évtől, immár bizonyossá téve, hogy az idei év összforgalma is lényegesen alacsonyabb lesz.

Eldőlt, ki lett a Konok-Hetey Művészeti Díj első nyertese

Az alapítvány – létrehozói, Konok Tamás festőművész és Hetey Katalin szobrászművész életművének gondozása mellett – fontos missziójának tekinti a XX. századi és a kortárs művészet progresszív eredményeinek, kiemelkedő jelentőségű hazai és külföldi alkotóinak megismertetését, a kortárs művészet befogadását és megértését. E törekvés jegyében hozták létre a Konok-Hetey Művészeti Díjat is, melyet ezentúl évente ítélnek oda a bevezetőben említett irányzatok mellett elkötelezett alkotóknak, felváltva egy-egy festő-, illetve szobrászművésznek. A Díj meghirdetéséről júliusban az Artportal is beszámolt; akkori írásunkban ismertettük a pályázatokat elbíráló, Szipőcs Krisztina, a Ludwig Múzeum szakmai igazgatóhelyettese vezette zsűri összetételét is.

Wolsky András, fotó: Nők Lapja Enteriőr Magazin, Kovács Szilvia

A több, mint harminc pályázó közül a zsűri első körben a shortlist-re került öt művész – Nagy Barbara, Pál Katja, Matzon Ákos, Wolsky András és Sági Gyula – nevét hozta nyilvánosságra, majd közülük választotta ki a díjazottat. Döntésüket ma este a Ludwig Múzeumban jelentették be és itt került sor a díj átadására is. A rendezvényen a művész özvegye, Konok Marianne jelenlétében Juhász Annának, az alapítvány kuratóriumi tagjának köszöntője után Fabényi Julia, a Ludwig Múzeum igazgatója méltatta Konok Tamás életművét, majd Molnár Ani galerista, az alapítvány kuratóriumi elnöke szólt az alapítvány feladatairól és a most zárult pályázatról. Ezt követően Szipőcs Krisztina, a zsűri elnöke beszélt Konok Tamás és a Ludwig Múzeum kapcsolatáról, majd ismertette a pályázat eredményét. Eszerint a Konok-Hetey Művészeti Díj első nyertese Wolsky András festőművész, aki az oklevél és a 300 ezer forintos pénzdíj mellett Botos Péter üvegművész felajánlásából egy vándordíjat is kapott. A laudációt N. Mészáros Júlia művészettörténész, az alapítvány egyik alapító tagja, egyben a zsűri tagja tartotta, felelevenítve Wolsky András pályájának fontosabb állomásait a festő és intermédia szakokon szerzett két diploma óta eltelt negyedszázadban és kitérve az idők során konzekvensen kialakított munkamódszerére, melyet a tudatosan alkotott szabályok és a véletlen együttjátszása jellemez és amely dinamikus, belső mozgással, élettel teli műveket eredményez.  

Mi falja fel végül a múltunkat?

A budai Mészáros utca 38. alatt egy időkapu nyílt meg. Az emeletre felsétálva egy kibelezett polgári lakásban találjuk magunkat, ahol a falakat napszítta öreg tapéta borítja, lábunk alatt a parketta csendesen nyikorog, és az ezeket a régi lakásokat jellegzetesen átható illat árad mindenütt, ami a valaha itt élők intim életterének emlékét őrzi. Egy otthon valamikori melegségét.

Különös és mélyen nyugtalanító vállalkozás Brückner János új festészeti projektje, ami ebben az ismerősen idegen térben került kiállításra. A képek vizuális kiindulópontjai privát fotók, amelyeket a művész festményként alkot újra és sajátos technikával vizuálisan roncsolja, “olvasztja” meg és oldja fel alakjai körvonalait. Brückner a saját maga által kikísérletezett technikát “human printer”[1] metódusnak hívja, amely háromféle technika ötvözete. Használ egyrészt airbrush-t, elsősorban a horizontok atmoszférikus hatásának érzékeltetésére. Emellett a “festményszerűség” és a plaszticitás kidolgozásához használ ecsetet is. A harmadik pedig egy folyatásos technika, amely az “analóg glitch”-szerű hatás elérését célozza. Birkózás és együttműködés az anyaggal, amelyet sosem lehet teljesen uralni. Mindez egy digitális képekkel túltelített korban, amelynek vizualitása újfajta, innovatív képalkotási módszerek kifejlesztésére sarkallta. Saját bevallása szerint a digitális képek már régóta izgatták, tökéletességük és sajátos torzulásaik is. A hibák tehát jöhetnek az anyag, a festék mindig csak részleges kontrollálhatóságából, ugyanakkor a digitális kép roncsolódásaiból is, ám Brücknert az érdekli, hogy ezeknek a hibáknak az emberi minősége, azok felmutatása és hangsúlyozása kapjon esztétikai dimenziót. Tehát láthatjuk a fentiekből, hogy már mediális szempontból is többrétegű, három médiumra (festmény, fotó, digitális kép) visszautaló, azokból építkező projekttel van dolgunk.

Brückner János: My grandmother in the forest, 2018, akril, vászon, 50 x 40 cm. Fotó: Weber Áron, a művész és a Longtermhandstand jóvoltából

Zavargó vizek egy barokk palotában

Ha valaki egy Egry József-jellegű, a tükröződő tó vizétől ihletett festővásznakat felvonultató tárlat élményét várná ettől a mostani, szintén a Balatontól ihletett kiállítástól, az csalódna. Furcsa tárgyak fogják fogadni furcsa anyagokból, képben-hangban-írásban dokumentált események, séta közben rögzített és fejhallgatón követhető interjúk, zúgó atmoszférával és falra projektált színekkel előidézett hangulatok, kül-és beltéri installációk, a térséggel kapcsolatos olvasmánylista-ajánlat és sok-sok, gyakran meglepő információ. 

A tárlat születéstörténete első hallásra egy kicsit bonyolult, de ez már csak így van, ha sok szereplő részvételével, egy közel két éven át tartó programsorozat részeként jön létre. A kiállítás ugyanis a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa (EKF) keretében megvalósuló BALATORIUM kulturális és ökológiai eseménysorozathoz kapcsolódik. 2022 és 2023 augusztusában két balatoni intézménnyel (Balatoni Limnológiai Kutatóintézet ill. Balaton-felvidéki Nemzeti Park) együttműködésben tervezett művészeti rezidencia-programot hirdettek meg. A pályázók köréből kiválasztott művészek a Balatonhoz és annak északi térségéhez kötődő legfontosabb ökológiai kihívásokkal és kulturális jelenségekkel foglalkoztak; azaz inspirálódtak, kutattak, végül alkottak is. Ezekből a művekből és további, a kurátor, Soós Borbála meghívására érkező alkotók munkáiból állt össze a Zavargó vizek anyaga. 

Zavargó vizek. Budai Balázs és Virág Balázs installációja a Dubniczay-palota udvarán, fotó: Bíró Dávid. Soós Borbála, Művészetek Háza, Veszprém jóvoltából

Az Abramović-hatás

Marina Abramović addig táncol, amíg össze nem esik, addig kiabál, amíg el nem megy a hangja, vagy éppen addig fekszik a füstfelhőben, amíg el nem ájul. Performanszaiban nem ritka, hogy hetekig nem eszik, nem beszél, órákon át mozdulatlanul ül, vagy éppen aktívan fizikai fájdalmat tűr el, tesztelve ezzel testi és mentális határait. Személyiségét és művészetét a drámai végletességével kézben járó önuralma és fegyelme teszi igazán egyedivé, hátborzongatóan hitelessé. A londoni Királyi Művészeti Akadémián (Royal Academy of Arts) szeptember vége óta látható életmű-kiállításnak éppen ezt, a művész személyiségéből fakadó jellegzetes és magával ragadó Abramović-energiát sikerül bemutatnia. Ráadásul mindezt a művész fizikai jelenléte nélkül.

Nem mintha Abramović nem tűnne fel a kiállításon. Az első teremtől kezdve tucatnyi Abramović tekint rám minden irányból; számtalan fénykép, videófelvétel, sőt még egy dombormű formájában is találkozhatunk a művésszel. Azonban egykori performanszait már nem ő adja elő, hanem az általa alapított Marina Abramović Institute növendékei, akiket maga Abramović tanított be és készített fel a kiállításra.

Marina Abramović: The Artist is Present, 2010. Performance; 3 months. The Museum of Modern Art, New York. Courtesy of the Marina Abramović Archives. © Marina Abramović. Photo: Marco Anelli

A cukiság esztétikája – beszélgetés a Ludwig Múzeum kiállításának kurátoraival

– ArtPortal (AP): A cukizmus (cuteism) a kortárs globális képzőművészeti trendek egyik meghatározó jelensége, amelyet a kurátori koncepciótok mégsem egységes esztétikai irányzatként mutat be, hanem a fogalommal „családi rokonságban” álló művészeti törekvésekre fókuszál inkább. Miért döntöttetek úgy, hogy a fogalom jelentésszóródásaira és nem magára a cukizmusra mint önálló irányzatra fókuszáltok?  

– Maj Ajna – Jan Elantkowski (MA–JE): A cukiság vagy cuteness (nem egyenlő a cukizmussal) nem kifejezett képzőművészeti „irányzat”, manifesztumokkal és képviselőkkel, hanem annál sokkal szélesebb, általánosabb kulturális jelenség, amely a modern társadalmak egészére jellemző. Képzőművészeti megjelenése tehát halmaz-részhalmaz viszonyt jelent: a cute a képzőművészetben a cuteness kulturális kontextusának egyedi megjelenési formája.  

A cukizmus kifejezést, amit csupán rövid ideig használtunk a kiállítás munkacímeként, Bozó Szabolcs az Artmagazinnak adott 2021-es interjújában saját művészetére vonatkoztatta humoros felhanggal, mondván, hogy a cubism (kubizmus) helyett ő a cuteism (cukizmus) mozgalmat képviseli. És bár eleinte mi is vonzódtunk ehhez a megfogalmazáshoz, hamar rájöttünk, hogy valójában az eredeti elképzelésünkkel ellentétes üzenetet kommunikálna a kiállításról.