via kultura.hu => eredeti post link
Helen Mirren, aki Izrael első és eddig egyetlen miniszterelnök asszonyának szerepét játssza Guy Nattiv új filmjében, mindent megtett, hogy emlékezetes alakítást nyújtson, ám egy ezer sebből vérző forgatókönyvvel még ő sem tudott csodát tenni. A politikusnő egyik szál cigarettáról gyújt a másikra a szemünk előtt, s közben annyira szorong, hogy a néző is egyre rosszabbul érzi magát, de ennyivel persze nem lehet megrajzolni egy ember portréját. A filmben nemigen beszélnek, Golda is alig szól, ha meg igen, akkor csak politikai ügyekről, ráadásul a vakolatnyi smink kevés érzelem kifejezését teszi lehetővé, így nem igazán látjuk a lelki változásokat a színésznő arcán. Egy összetört, apatikus, beteg embert szemlélünk, akinek mondatai sokszor ellentmondanak a képnek, amelyet a film róla sugall. Persze az is elképzelhető, hogy ez a koncepció része volt, de ami kevés, az kevés.
A film életrajzi alkotásnak tehát gyenge, de a közel-keleti konfliktust sem igyekszik megértetni a nézővel. Aki nem komoly előismeretekkel érkezik a moziba, csak annyit fog átlátni abból, amit néz, hogy ha Izrael elveszíti ezt a háborút, letörlik a térképről. Azzal nem nagyon foglalkoznak az alkotók, hogy kiknek a célja volt ez, és miért támadta meg az országot 1973. október 6-án, a jom kippuri ünnep előestéjén Szíria és Egyiptom. Azt közlik velünk, hogy az izraeli titkosszolgálat csak az utolsó pillanatban értesült az akcióról, aminek eredményeként későn kezdték meg a mozgósítást, s hogy az összecsapás elején Izrael vesztésre állt, majd valami érthetetlen csoda folytán mégiscsak megnyerte a háborút. Ennél azért többet is ki lehetett volna fejteni, hiszen jól bevált filmes eszköztára van egy ilyen bonyolult történelmi helyzet érthető elmagyarázásának.
A mostani közel-keleti konfliktus temérdek hasonlóságot mutat az ötven évvel ezelőtti háborúval, és nemcsak az októberi dátum vagy amiatt, hogy a hírszerzés mindkét alkalommal későn jelzett, hanem azért is, mert Izraelt meglepetésként érte a jól összehangolt támadás. A jom kippuri háború egyik legizgalmasabb kérdése éppen az, hogy Izrael miért nem számított rá. A politikai és a katonai vezetés hibája miatt? Vagy azért, mert a háborút megelőző győzelmek túlságosan elbizakodottá tették? Vagy az ország népe végre egy kis nyugalmat szeretett volna, és ezért struccpolitikát folytatott? Mivel a film semmit nem közöl Szíria és Egyiptom háborús motivációjáról és céljairól, megmarad bennünk annak érzése, hogy propagandafilmet látunk.