A Baska magyarul beszél „családi film”. Egy család filmje. Egy lány filmje, aki apja nemzedékekre szóló traumáját hordozza, és meghaladásának lehetőségét keresi. Legnagyobb erényei és hibái egyaránt e kettőből származnak. Baska József festő (1935–2017) traumája szülőföldjének elvesztése, „dacos” magyarsága miatti gyermekkori szenvedése, a szlovák nacionalizmus és a Beneš-dekrétumok következményei előli menekülés lidérces emléke volt, egész életén át kitartott, és meghatározta művészetének alapmotívumait. Kisdiákként megalázta és verte a tanár kizárólag azért, mert magyarul is meg mert szólalni az iskolában, vagyis olyasmi miatt szenvedett, ami nem tudott nem lenni: létét és identitását kikezdő, megkérdőjelező sérelem érte. Magyarországon új hazára lelt ugyan, de soha nem tudott elszakadni attól, amit elvesztett, ami éppen a hiánya által maradt benne eleven mindhalálig.
Baska Barbara arra vállalkozott, hogy apja azonos című könyve alapján bemutassa, értelmezze, amiről gyerekként olyan sokat hallott, hogy egészen az övé is lett. Ő tér vissza a szökés egykori színhelyére, a zöldhatárra, nyomozza a múltat, kérdez pszichológust, történészt, rokont, barátot, az ő hangját halljuk és arcát látjuk a legtöbbet: egészen beleáll ebbe a projektbe. Önmagát is élveboncolja ily módon, és mint a díszbemutató utáni beszélgetésen elmondta, időnként bizonytalanná vált abban, nem lesz-e emiatt belőle túl sok.
Mint a filmben elhangzik: a második generáció még mindig továbbviszi, magában hordozza az első traumáját, és azért kell vele intenzíven foglalkoznia, hogy a harmadik már mentesüljön tőle, vagyis Barbara igyekezetének központi jelentősége van. Mégsem szabadulhatunk attól a rossz érzésünktől, hogy mivel ő egyszerre a rendező, az egyik főszereplő, a narrátor és archív felvételeken többször megszólaló édesapja sorsának „médiuma”, időnként mintha már-már eltakarná azt, akit valójában meg akar mutatni. Az lehet a baj, hogy túl sokat vállalt magára, túl sokféle szerepben van jelen, és a feladat meghaladja az erejét. Nem azért, mert nem elég erős, hanem mert ehhez senki sem lehet elég erős. Nehézséget jelent az is, hogy amikor valaki mást – még akkor is, ha általa nagyon szeretett személyt – képvisel, csak annak mértékében képes ebben a szerepben helytállni, amennyire csakugyan átérezte, magáévá tette a másik által megélteket. Ám az azonosulás soha nem lehet tökéletes.