Helen Mirren, aki Izrael első és eddig egyetlen miniszterelnök asszonyának szerepét játssza Guy Nattiv új filmjében, mindent megtett, hogy emlékezetes alakítást nyújtson, ám egy ezer sebből vérző forgatókönyvvel még ő sem tudott csodát tenni. A politikusnő egyik szál cigarettáról gyújt a másikra a szemünk előtt, s közben annyira szorong, hogy a néző is egyre rosszabbul érzi magát, de ennyivel persze nem lehet megrajzolni egy ember portréját. A filmben nemigen beszélnek, Golda is alig szól, ha meg igen, akkor csak politikai ügyekről, ráadásul a vakolatnyi smink kevés érzelem kifejezését teszi lehetővé, így nem igazán látjuk a lelki változásokat a színésznő arcán. Egy összetört, apatikus, beteg embert szemlélünk, akinek mondatai sokszor ellentmondanak a képnek, amelyet a film róla sugall. Persze az is elképzelhető, hogy ez a koncepció része volt, de ami kevés, az kevés.
A film életrajzi alkotásnak tehát gyenge, de a közel-keleti konfliktust sem igyekszik megértetni a nézővel. Aki nem komoly előismeretekkel érkezik a moziba, csak annyit fog átlátni abból, amit néz, hogy ha Izrael elveszíti ezt a háborút, letörlik a térképről. Azzal nem nagyon foglalkoznak az alkotók, hogy kiknek a célja volt ez, és miért támadta meg az országot 1973. október 6-án, a jom kippuri ünnep előestéjén Szíria és Egyiptom. Azt közlik velünk, hogy az izraeli titkosszolgálat csak az utolsó pillanatban értesült az akcióról, aminek eredményeként későn kezdték meg a mozgósítást, s hogy az összecsapás elején Izrael vesztésre állt, majd valami érthetetlen csoda folytán mégiscsak megnyerte a háborút. Ennél azért többet is ki lehetett volna fejteni, hiszen jól bevált filmes eszköztára van egy ilyen bonyolult történelmi helyzet érthető elmagyarázásának.
A mostani közel-keleti konfliktus temérdek hasonlóságot mutat az ötven évvel ezelőtti háborúval, és nemcsak az októberi dátum vagy amiatt, hogy a hírszerzés mindkét alkalommal későn jelzett, hanem azért is, mert Izraelt meglepetésként érte a jól összehangolt támadás. A jom kippuri háború egyik legizgalmasabb kérdése éppen az, hogy Izrael miért nem számított rá. A politikai és a katonai vezetés hibája miatt? Vagy azért, mert a háborút megelőző győzelmek túlságosan elbizakodottá tették? Vagy az ország népe végre egy kis nyugalmat szeretett volna, és ezért struccpolitikát folytatott? Mivel a film semmit nem közöl Szíria és Egyiptom háborús motivációjáról és céljairól, megmarad bennünk annak érzése, hogy propagandafilmet látunk.