via kultura.hu => eredeti post link
Ön gimnáziumigazgatóként benne áll az itteni valóságban, Kabai Lóránttal közösen írt díjnyertes művével, a Vasgyári eklógákkal egyaránt tekinthető a Miskolc-mítosz hívének és táplálójának, a Műút korábbi főszerkesztőjeként pedig egy nagy miskolci sikertörténet részese. E minőségeiben egész biztosan egyedi képe van Miskolcról: egy olyan városról, amelyet nagyon lehet szeretni és félteni, és amiben nagyon lehet hinni. Magam is nagy Miskolc-fan vagyok, egy időben le is akartam itt telepedni, ezért érteni vélem a vonzalmát és a ragaszkodását, de ahhoz képest, amit ön lát és átlát, az én ismereteim felületesek, és ami nagyobb különbség: én mégiscsak vendég, „turista” vagyok a városban, aki a lényeget talán soha nem értheti meg – de az ön segítségével egy-két részlet biztosan világosabbá válhat. Ezért egyfajta körkép felrajzolására kérem.
Ha valaki vonattal érkezik Miskolcra, az Avas lakótelep szürke tömbjét pillantja meg az ablakból először, a pályaudvari aluljáró környéke pedig szegényes, és „elhagyom a várost” hangulatot áraszt. Ha egy marslakó nézne felülről Miskolcra, nagyon elcsodálkozna azon, hogy a város közepén van egy körülbelül százhúsz hektáros, fallal körülvett romos terület: egy hatalmas sebhely, amely nagyon nehezen gyógyul be. A GYÁR, csupa nagybetűvel. Valamikor húszezren dolgoztak ott, és százezren kötődtek hozzá. Ipari múlt, P. Mobil, Pataki Attila, „nehéz, szürke nappalok”, a rosszul játszó, mégis imádott Diósgyőr, a „Sorsod Borsod”-életérzés – ezekre mi itt az otthonosság érzetével gondolunk. Ha itt élsz, a sorsszerűségből valóság válik.
Csórók vagyunk, és a szegénység összekovácsoló erő.