Best WordPress Hosting
 

A titok neve: Műút – Sikertörténet és viharfellegek

Amikor a Nagy Nyomozásba belekezdtem, még nem sejtettem, hogy a nyomozót mennyire meg fogják dolgoztatni. Azt sem, milyen jelentős mennyiségű lesz az iratanyag, és mekkora kihívásnak bizonyul a vallomások értelmezése, összeolvasása. Azt sem, hogy a jelentős önbizalom, amellyel a feladatnak nekivágok, a befektetett munkával egyenes arányban fog csökkenni. Ne lövöldözős krimire, hanem tárgyalótermi drámára gondoljanak; olyasféle, soha be nem fejezhető vizsgálódásra, amely során mindenki a legkészségesebben áll rendelkezésre, és semmit sem akar elhallgatni – a titok mégis titok marad, sőt mintha az idő előrehaladtával csak egyre titkosabbá válna.

*

Miskolcra indulásom előtt körülbelül két héttel ímélt írtam Jenei László főszerkesztőnek. Megkért, hogy hívjam fel, és elkezdtünk a miskolci terveimről beszélgetni. Segítőkészsége megható volt. Kidolgozott és átküldött egy általa javasolt tervet a város „feldolgozására”, amely azonban – ez csak utólag vált számomra világossá – egy hét alatt eleve teljesíthetetlen volt. De mintha éppen a Műútról és magáról nem akart volna túl sokat beszélni. Mivel újra meg újra a folyóiratra tereltem a szót, és interjút kértem tőle a témáról – a folyóirat alapításáról, koncepciójáról, korszakairól, működésének visszhangjáról és főleg a mai helyzetéről –, hamarosan újabb küldemény érkezett tőle: általa rövidnek nevezett, nyolcoldalas összefoglaló az elmúlt 16 évről – amely minden tényt tartalmazott ugyan, de azt egyáltalán nem, hogy a Műút 2007-ben hogyan lehetett Miskolc-Zeusz fejéből teljes fegyverzetben előpattanó Pallasz Athéné: mi volt az oka, hogy a folyóiratok küzdőterén szinte azonnal egyöntetű elismerést váltott ki.

„Nem nehéz, nem szürke” – Zemlényi Attila költő a közös miskolci sorsról

Ön gimnáziumigazgatóként benne áll az itteni valóságban, Kabai Lóránttal közösen írt díjnyertes művével, a Vasgyári eklógákkal egyaránt tekinthető a Miskolc-mítosz hívének és táplálójának, a Műút korábbi főszerkesztőjeként pedig egy nagy miskolci sikertörténet részese. E minőségeiben egész biztosan egyedi képe van Miskolcról: egy olyan városról, amelyet nagyon lehet szeretni és félteni, és amiben nagyon lehet hinni. Magam is nagy Miskolc-fan vagyok, egy időben le is akartam itt telepedni, ezért érteni vélem a vonzalmát és a ragaszkodását, de ahhoz képest, amit ön lát és átlát, az én ismereteim felületesek, és ami nagyobb különbség: én mégiscsak vendég, „turista” vagyok a városban, aki a lényeget talán soha nem értheti meg – de az ön segítségével egy-két részlet biztosan világosabbá válhat. Ezért egyfajta körkép felrajzolására kérem.

Ha valaki vonattal érkezik Miskolcra, az Avas lakótelep szürke tömbjét pillantja meg az ablakból először, a pályaudvari aluljáró környéke pedig szegényes, és „elhagyom a várost” hangulatot áraszt. Ha egy marslakó nézne felülről Miskolcra, nagyon elcsodálkozna azon, hogy a város közepén van egy körülbelül százhúsz hektáros, fallal körülvett romos terület: egy hatalmas sebhely, amely nagyon nehezen gyógyul be. A GYÁR, csupa nagybetűvel. Valamikor húszezren dolgoztak ott, és százezren kötődtek hozzá. Ipari múlt, P. Mobil, Pataki Attila, „nehéz, szürke nappalok”, a rosszul játszó, mégis imádott Diósgyőr, a „Sorsod Borsod”-életérzés – ezekre mi itt az otthonosság érzetével gondolunk. Ha itt élsz, a sorsszerűségből valóság válik.

Csórók vagyunk, és a szegénység összekovácsoló erő.