– Néni, vigyél haza! – mondja a kisfiú, és a szoknyám szélét markolássza. – Ezt nem szabad, Robika! – figyelmezteti a gondozónő, majd megfogja a gyerek kezét és viszi magával a hosszú folyosón. Pár pillanat múlva a kisfiú már olyan aprócska, hogy talán egy gyufásdobozba is beférne. A folyosó végén megfordul, integet, elfordulok, nem akarom, hogy sírni lásson.
A hely, ahová egyetlen gyerek sem akar bekerülni, de mégis viszik, mert árva maradt, vagy mert a szülei képtelenek ellátni. A hatéves Robikával évekkel ezelőtt találkoztam egy vidéki gyerekotthonban, de azóta sem tudom elfelejteni a tekintetét. Vézna volt és bánatos, de amikor beszélgettem vele, ragyogott a szeme. Azért került az intézménybe, mert az anyja ivott, az apja pedig börtönben ült. A gondozónők azt mesélték, hogy a kisfiú mindenkivel haza akar menni, aki kedves hozzá – velük is.
A hely, ahová egyetlen gyerek sem akar bekerülni, írtam az imént, ám ezt az állításomat megcáfolja Galamb Alex cseppet sem hétköznapi története. Alex ugyanis tizenöt éves korában önként vonult be a miskolci gyerekotthonba, sőt egyenesen könyörgött azért, hogy beköltözhessen. Később elintézte, hogy a kisöccse is bekerüljön az intézménybe. Mi késztet egy gyermeket arra, hogy önként kérje azt, amit más büntetésként él meg? Ezt is elmesélem.