via kultura.hu => eredeti post link
Adynál olvasom, hogy a legigazabb, legszebb magyar szavak úgy alusznak, mint a legendák alvó daliái, és hogy a legpompásabb, gazdag, buja, különös és szép magyar nyelv a paraszt és a jobbágy nyelvén élt, nem a kivénhedt, leromlott, zseniáliskodó nemesi osztályban, melytől nem sokat várhat „az a bizonyos magyar géniusz”.
Több mint száz évvel ezelőtt dohogott így a költő, és én szeretem a morgolódását, kölyökkoromban is szerettem, mert (nem az árulást, hanem) az aggódás és tenni akarás elkeseredett dühét érzem és éreztem benne. De most nem a haragja miatt citálom Adyt, hanem az elszólása miatt. Mintha a nyelvünkért aggódó költő sorai azt is sugallnák, hogy a magyar géniusz a magyar nyelvben lakozik, és ha elveszítjük (elrontjuk) a nyelvünket, vele együtt elveszítjük (elrontjuk) a teremtő gondolkodásunkat is.
Érdekes ez nagyon. A géniusz. Különösen a magyar. Ha van olyan. És ha lenne, tényleg a nyelvben volna? Nem vagyok nyelvész, sem agykutató, vegyék úgy, hogy majdnem egészen avatatlanként próbálok meg távolról körüljárni egy fantáziadús elképzelést.