via kultura.hu => eredeti post link
Amerikában a testvéreiddel, Balázzsal és Ilonával együtt beleszülettél a magyar népzenébe és néptáncba. Hogyan emlékszel vissza a kezdetekre?
Anyai nagyapámnak, Magyar Kálmánnak meghatározó szerepe volt az amerikai magyar néptáncmozgalom ’60-as, ’70-es évekbeli felélesztésében, megújításában. Édesanyám az Életfa zenekar egyik alapítója, az öccse pedig a prímása. Édesapám a zenekar brácsása, apai nagyapám a New Brunswick-i Szent László templom karnagya és zenei mindenese. A szüleimen, elsősorban édesanyámon keresztül ismertem meg a népzenét és az egész mozgalmat. Sokat jártak zenélni, és minket is vittek. Kosbor Hunorral, a legjobb barátommal a bőgőtokban, a táncházakban aludtunk; mindketten mindig családostul ott voltunk az éves michigani Csipketáborban. Miután a nagybátyámék Torontóba költöztek, apu volt az Életfa brácsása. Amerika keleti partján muzsikáltak. Amióta tíz éve hazaköltöztünk Magyarországra, a zenekart fokozatosan átveszik a fiatalok.
Anyukám hároméves koromban adott először hangszert a kezembe. Amerikában csak táborokban tudtunk népzenét tanulni, vagy akkor, ha valaki kijött hozzánk Magyarországról. Én anyutól tanultam a legtöbbet. Beíratott a Rutgers Egyetem klasszikus zenei programjára, ahol a költözésünkig egy japán hölgyhöz jártam hegedűórákra. Néptáncot is tanultam. A Csűrdöngölő nevű felnőtt néptáncegyüttes tagjainak gyerekeiből lett aztán a Mákvirág gyermek néptáncegyüttes, aminek ma már négy külön korcsoportja van. De én ebből a Magyarországra költözés miatt már kimaradtam.