via kultura.hu => eredeti post link
Semmelweis Ignác felfedezése olyan, mint Platón barlanghasonlata. Rájött egy mai szemmel bámulatosan egyszerű dologra: alaposan kezet kell mosni, mielőtt az ember a boncteremből siet a szülőszobába. Ez az egyszerű igazság hirtelen világossá tett mindent, de nem fogadták el, egész életében bolondnak nézték miatta, végül kényszerességbe menekült, és őrültekházában végezte 47 éves korában. Halála után nyert csak igazolást elmélete, és ma már mindenki tudja, „hogy ő az anyák megmentője”.
Művészekkel gyakran kapcsoljuk össze a meg nem értett zseni fogalmát. Életében nem állt készen rá az utókor, holtában már vagyont érnek az alkotásai – gyakori művészsors. Orvosok esetében viszont egészen más a helyzet: nem mindegy, hogy olyan intézményben hozok-e világra gyermeket, amelyet halálkórházként emlegetnek, vagy pedig biztonságban érzem magunkat.
Semmelweis Ignác egyáltalán nem idilli életének egyik fő kérdése, hogy meddig mehet el az ember azért, hogy az igazát bizonyítsa. A filmben azonban a tépelődést felváltja a boldogság. Láthatunk teátrális megbocsátást, nyilvános megkövetést, mind a tudományos, mind a magánéletben, hangos ujjongást frissen szült anyák tömegétől, és még a bécsi orvoskar vezetői pozícióját is felajánlják hősünknek. A nézőben viszont ott motoszkál, hogy a valóság egészen más volt, finoman szólva sem effajta happy end. Felmerül a kérdés: mi a film valódi célja? Bemutatni egy világhírű magyar orvos életét? Szépíteni a valóságot? Ha szépen végződő valóságot akar, miért nem választott egy másik, kevésbé gyötört élettörténetet?