via kultura.hu => eredeti post link
1956 novembere. Márta (Varga-Járó Sára) és István (Váradi Gergely) az utolsó menekültvonattal próbálja elhagyni Magyarországot. Nem sejthetik, hogy az úton egy olyan játszma bábuivá válnak, amely még a profi sakkversenyző lány számára is megoldhatatlan. Maga a Mesterjátszma azonban megnyerte a partit. Feszes, látványos, a nézőt következetesen összezavaró alkotás. Behúz, megrág és kiköp. Minden szempontból minőségi.
Fonyódi Tibor alaposan átdolgozta az irodalmi alapul szolgáló Sakknovellát. Míg Stefan Zweig remekműve az 1940-es évek elején, egy hajón játszódik, addig az adaptáció 1956-ba, egy vonatra helyezi a cselekményt. Bátor volt ilyen mértékben hozzányúlni egy világhírű íráshoz, de jól sikerült a filmre alkalmazás: a módosítások kézzelfoghatóvá, átélhetővé teszik a célközönség számára a történetben feltáruló emberi sorsokat és tragédiákat, illetve a kontextualizálás révén burkoltan megalapozzák a mozi későbbi – esetleges – filmtörténeti helyét. Arról nem is beszélve, hogy felhívják a figyelmet a különböző ideológiák mentén kialakuló önkényuralmak felcserélhetőségére, az erőszak mindekori mechanizmusának változatlanságára.
Az utazási szituáció (ősi toposz, amely olyan alapvető képzeteket idéz fel, mint élet, halál és megérkezés) által kijelölt helyszín jelentősen leuralja a térhasználatot. Az első jeleneten – mely képileg és színészi játék szempontjából is bravúros, hiszen mindössze egy snittből áll – és a „B” (Hajduk Károly) sakkal való megismerkedését bemutató flashbackeken kívül szinte végig egy vonat zárt terében bonyolódik a cselekmény. Ez a fajta megoldás magában hordozza a vizuális monotonitás lehetőségét, a problémát azonban megoldja a fénnyel való izgalmas játék. A sötét háttér előtti sápadt, szinte világító arcok már-már festményszerűen hatnak. Másik Szőke András operatőr fényképezése nemcsak esztétikailag élvezetes, de ki is emeli a főszereplőket a vagonok zsúfoltságából, ily módon szervesen „aládolgozik” a történéseknek. Mindemellett utalnunk kell Az éjszakai vonat című filmre, Andrzej Wajda 1959-es klasszikusára, melyre a térkérdésen kívül abban is erősen rájátszik Tóth filmje, hogy a krimiszál mellett nagy hangsúlyt fektet a pszichológiai ábrázolásra, a lélektani festésre.