A januári szürkeség megteszi hatását: ólmos fáradtság vesz rajtam erőt, mégis oda-odapillantgatok Aaron Blumm nemrég megjelent kötetére, amely többtucatnyi kiadvánnyal együtt az íróasztalomon állomásozik – ha jóindulatú akarok lenni magamhoz, azt írom, színes kavalkádban, ha mardos az önkritika, azt mondom, oltári rendetlenségben. A káoszhoz tartozik a könyveken kívül mintegy százötven fecni jegyzetekkel, üres és még nem teljes üres cigarettásdobozok, ugyanilyen golyóstollak, csonka-bonka ceruzák és az a kávéscsésze, amely épp a Blumm-kötet tetején talált magának helyet a teremtésben, eltakarva a cím végét.
Csak annyit látok tehát, hogy Ki ölte meg, és az agyam, mint egy valamirevaló keresőprogram, ontja magából a lehetséges befejezéseket.
Bizony híres felütés ez. „Ki ölte meg Kennedyt?” – énekelte az Atlantis együttes frontembere az 1967-es polbeatfesztiválon. De még azok a fiatalabb olvasók is be tudják fejezni a kérdést, akik esetleg csak a rendszerváltozást követő években ébredtek öntudatra. Legalább egyféleképpen: „Ki ölte meg Laura Palmert?” (Azon szomorú aktualitás miatt most a szokottnál is könnyebben felidéződik bennünk a legendás, Twin Peaks című sorozat, hogy a múlt hónapban halt meg a David Lynch-alkotások zeneszerzője, Angelo Badalamenti.) Aztán pedig beugorhat a magyar Cabaret együttes, amely dalban adta fel magát, mikor is az húzta a fülünkbe: „Én öltem meg Laura Palmert.”