Archívum címkék: Cikkek

Sebastian Mihăilescu szürrealista gender-szatírája fantáziadús módon kérdőjelezi meg az identitást és férfiasságot – új műfaji kísérletezésként nemcsak a sajátos életmű, hanem a román film jövőjének lehetséges ösvényeit is kutatva.

A csíkszeredai kulturális folyóirat tematikus lapszámának fókuszában az erdélyi vonatkozású mai magyar történelmi filmek és sorozatok állnak, elsősorban az alkotási és produkciós folyamat oldaláról nézve. A „nagy történelmifilm-vita” azonban – ezúttal – elmarad.

Apa hazudós lett.

Tom Holland joggal szabadságolta magát (egyébként is, hollywoodi sztár, megteheti) új sorozata premierjét követően, ám egy alapos rendrakás ettől még ráfért volna erre az igencsak (túl)zsúfolt szobára.

Csaknem tíz év telt el azóta, hogy Sylvester Stallone és kompániája legutóbb kiirtott egy magánhadsereget és az azt vezető gonoszt. Ugyan senki sem igazán kérte, most egy újabb fejezettel bővül a széria, ami egyszeri poénnak jó volt, de minden ismétléssel csak egyre fáradtabb lesz.

Dér Asia új filmje intim és kegyeletteljes portré egy hasnyálmirigyrákkal küzdő férfiról, amely valójában kevéssé szól a betegséggel való megküzdésről. Szól viszont örökített mintákról, káros berögződésekről, és arról, hogyan vehetjük kezünkbe saját életünket.

Monia Chokri neve ismerősen csenghet a hazai moziközönségnek: a tavalyi kolozsvári TIFF-en a versenyfilmek között szerepelt Babysitter című filmje. Legfrissebb alkotása, A szerelem természete a Québecben élő és alkotó rendező harmadik nagyjátékfilmje, amely a korábbi műveihez hasonlóan szintén a romantikus komédia műfaja felől próbálja megfejteni az egymással folyton összegabalyodó férfi és női lelkeket.

Sofia Coppola elkészítette az Elvis cáfolatát: a Priscilla szerint az igazi áldozat Priscilla Presley volt, aki hosszú évek munkájával volt képes kilépni a vágyott, de túl sok keserűséget okozó kapcsolatból.

Már Széchenyi István, de állítólag még Kossuth Lajos is varratott magára, a magyar tetoválóművészet mégis csak a rendszerváltást követően vált jelentőssé. A Varrat leginkább ennek az időszaknak a műhelytitkaiba avatja be nézőit.

Legutóbb tíz évvel ezelőtt foglaltuk össze a Star Trek-franchise történetét, azóta sok víz lefolyt a galaxis különféle féregjáratain.

Kenneth Branagh immáron harmadszor bújik a világ leghíresebb mesterdetektívjének bőrébe, ám ez az első alkalom, hogy filmje alapját egy olyan Agatha Christie-regény képezi, mely a vásznon még sosem kelt életre papírsírjából. A végeredmény a sorozat eddigi legjobb darabja.

Az idol vakmerő vállalkozás (volt). Már forgatókönyvként is nehezen lenne szerethető, cinikus alapötletét pedig az elkészült mozgóképnek sem sikerült befogadhatóbbá tennie.

Az idei év kritikuskedvence a hírnevének megfelelőnek intim és visszafogott film, amely a nosztalgia, a kulturális útkeresés és a férfi-női kapcsolatok örökérvényű kérdéseit tárgyalja példás esztétikai érzékkel, végig a giccs megfelelő oldalán maradva.

Hu Bo filmjével, az An Elephant Sitting Still (2018) című „óriásmozival” indult szeptember 9-én CineKorda névvel a Cinema Niche, a Magyarhangya és a Corvin Mozi vetítéssorozatának új évada. A város egyik legnagyobb vásznán a fiatalon elhunyt filmes első és egyetlen, 234 perces játékidejű filmje csaknem teltház előtt pergett. Nem véletlenül: a filmet a rendező mestere, Tarr Béla konferálta fel.

A hollywoodi forgatókönyvírók és a színészcéh által hirdetett sztrájk következtében velencei mércével mérve jóformán alig voltak sztárok a Lido di Venezián, kisebb fesztiválon viszont aligha lenne panasz, ha „csak” George és Amal Clooney, Adam Driver, a sztrájkra szólító pólót viselő Jessica Chastain, Jacob Elordi vagy Priscilla Presley fordulnának meg a vörös szőnyegen.

A Szegény párák pofátlanul vicces, nagyon eredeti vízió, amely a maga groteszk módján még azzal is tud foglalkozni, hogy mi tesz minket emberré. Emma Stone pedig minden korábbinál lehengerlőbb.

A magyar filmkánon finomítása a célja a 2021-ben kiadott monstre – nevezzük így – lexikonnak, amelyet a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetében történt kutatások alapján állítottak össze. Az azóta megjelent kritikák is a magyar film egyfajta szinopszisát látták a műben. E hangolás valóban sikeres, sőt komolyabb, előremutató vázlatot is közvetít, ugyanakkor új szemlélettel bíró, értékes kapcsolódási pontokat hagy ki.

„Ki mond igazat? Kiben bízhatunk?” – hangzanak a kérdések a Johnny Depp és Amber Heard peréről készült dokumentumsorozatokban. Egy év után sem fogunk ezekre válaszokat kapni, ehelyett a végletekig elemzett és parodizált tárgyalássorozat változatos perspektívákban válik a post-truth médiakorszak kiemelkedő példájává.

A sztereotípiákra fogékony olvasók és nézők számára Kolumbia a kávé, a drogkartellek és Pablo Escobar hazája, esetleg Shakira szülőföldje, jobb esetben Gabriel García Márquez nevét is ismerik – noha az ország természetesen ennél sokkal több. Az elmúlt két évtizedben feltörekvő fázisába lépett kolumbiai film által tárgyalt témák képet adnak arról, mi foglalkoztatja az alkotókat és a közönséget. Az ország múltját és jelenét átható események – amelyeknek sajnálatos velejárói az erőszakos cselekmények – természetesen erőteljes nyomot hagynak a filmkészítők témaválasztásain is.

Michael Mann szerelemprojektje átélhetővé teszi a szenvedélyt az autóversenyzés iránt, miközben önreflexív gesztussal legalább ennyire mesél a mozi iránti rajongásról is.