Archívum címkék: Cikkek

Biztosan mindenki találkozott már azzal az érzéssel, amikor a városi szmogból végre kiszabadult az erdőre, és egy jó mélyet szippanthatott az ottani illatos, friss levegőből. Nagyjából ennyire frissítő érzés megnézni a Saját erdőt a jelenlegi kosztümös/szuperhősös látványfilm-dömping közepén.

Apokalipszis most, holnap, vagy húsz év múlva? A türelemmozik krakéler katalánjának elliptikus elbeszélése a posztkoloniális fehér ember terhével nyomasztja nézőit.

A társadalmi érzékenység igénye egyre gyakrabban válik a kortárs filmek központi témájává. A Háromezer számozott darab önreflexív metanarratívája azonban úgy foglalkozik a magyar cigányság helyzetével, hogy elsősorban a reprezentációs stratégiák ambivalenciáira világít rá.

Louis Garrel bűnügyi-romantikus vígjátéka a zsáner legtöbb édes és keserű falatját szabadon kínálja a nézőknek.

A Berlinalét meghódító dokumentumfilmjében Philibert egy pszichiátriai gondozóintézet világát mutatja be, megközelítése azonban nem patológiai: az emberi közeledéseken keresztül a kreativitás fejlődésének lehetőségeit kutatja, s így érdeklődése sokkal inkább művészetelméleti, mindenekelőtt pedig egy közös humánum megtalálását hangsúlyozza.

A negyedik epizód egészen nyugodtan viselhetné a John Wicket már megint nem hagyják békén címet, a recept ugyanis ugyanaz, csak játékidőből, áldozatokból és öncélúságból van benne több – kutyából meg kevesebb.

Olyanok is szeretik immár a The Last of Ust, akik nem játszották.

Yvan Attal francia rendező 2021-ben bemutatott, de az itteni mozikat mindeddig elkerülő tárgyalótermi drámája egy szexuális erőszak homályos története, amely a 79. Velencei Filmfesztiválon mutatkozott be. A vád hiánypótló korrajz egy olyan időszakról, amikor a társadalom megosztottságból fakadóan a párbeszéd jobb esetben csak nagy küzdelmek árán, rosszabb esetben pedig már sehogyan sem tud megvalósulni.

A DC olyan, mint egy, folyamatosan a leszokás és visszaesés között billegő alkoholista: mikor azt hinnéd, hogy most már biztosan megtanulta a leckét, és tartósan abbahagyja az önpusztítást, ő úgy jutalmazza magát egy józan periódus után, hogy még inkább felönt a garatra.

A 65 futurisztikus túlélő-thrillere olyan, mintha Robinson Crusoe az elveszett világban turistáskodna. A jól eladható, high-concept dínóharc ambíciótlan megvalósítása azonban csak könnyen emészthető, üres zsánersémákat kínál.

A Nyócker! rendezőjének új filmje helyenként virtuóz módon ötvözi az indián mitológiát és a klasszikus keresztény teremtéstörténetet, csak azt nem dönti el végül, hogy kihez szeretne szólni.

Az egykor jó nevű széria iróniája mára minden relevanciáját elvesztette.

Mi kell egy jó thrillerhez? Egy szokatlan bűnügyi szituáció, egy hétköznapi főhős, akivel könnyen azonosulhatunk – és sok-sok feszültség. A nemzetközi vizekre evező Spre nordban meg is van mindez, emellett a közelség és a távolság játékával a nem mindennapi téma feldolgozásához izgalmas kérdéseket is társít.

Argentina idei nevezettje sok szempontból ideális Oscar-alapanyag, nemcsak a mindig vonzó „megtörtént eseményekből” címke, hanem a társadalmi-politikai áthallások miatt is. De ezúttal a félmúlt történelmének lehengerlő súlya, illetve a műfaji formula kissé agyonnyomja az egyébként izgalmas alapanyagot.

Megszületett az első ír nyelvű film, ami eljutott az Oscar-jelölésig. Ez persze önmagában csak az ír nemzeti kultúra szempontjából volna fontos. Az viszont, hogy A csendes lány történetesen egy kisebb remekmű, a mezei cinefileknek is jó hír, ennyire kifinomult hatáseszközökkel dolgozó szerzői filmet ugyanis egyre ritkábban láthatunk moziban.

Első, idézőjelesen fikciós filmjében Alice Diop egy 10 évvel ezelőtt történt csecsemőgyilkosság miértjét kutatva világít rá a bűnt körbevevő fontosabb igazságokra.

Polley rendezése fájó példája annak, amikor a szubtextus porrá rombolja a textust. A Women Talking minden nőhöz szólni akar, de sajnos éppen emiatt jut el végül egy steril, személytelen hangnemig.

A Micimackó: vér és méz rossznak nem elég rossz, helyette igazi felejthető tucatáru. Nem az a fajta szemét, amit kikotrunk a kukából és bekeretezünk – mondván, elképesztő ez a mértékű romlás –, inkább csak szimplán hagyjuk a szemetes közepén rohadni, hogy elszállítsa a kukásautó.

Ráció és hit, igazságszomj és vallási fanatizmus szülte delíriumos ábrándok: e napjainkban különösen aktuális témák állnak Dustin Lance Black minisorozatának középpontjában, mely valójában egy kisképernyőre írt családregény, de nyomokban detektívthrillert is tartalmaz.