Archívum címkék: Cikkek

A Back to Blackhez hasonlóan kevésbé jól sikerült életrajzi filmek utólag annyival mindenképp kárpótolhatják a nézőt, hogy ha felületesen is, de legalább megismerhetett egy páratlan életutat, amiről előtte talán semmit se tudott.

A délszláv némafilmek után érdeklődők valószínűleg némi csalódással távoznak majd – a szerb filmgyártás születésének napjait felelevenítő, nosztalgiába ágyazott ironikus balkáni filmes hitvallásért beülők azonban minden bizonnyal maradéktalanul elégedetten lépnek ki Slobodan Šijan A nagy villamosrablás című filmjéről.

Három évvel a legutóbbi „soft reboot” után megérkezett a Szellemirtók legújabb kalandja, ami újfent megmutatja, hogy Hollywood fejesei továbbra is az univerzumépítés és ’80-as, ’90-es évek popkult-termékeinek nosztalgikus felidézésnek lázában ég. Csak kár, hogy ez már rég unalmas.

Mi az a rasszizmus? Honnan ered, és mi áll mögötte? És méginkább: mi kapcsolja össze a náci Németországot az indiai dalitok (érinthetetlenek) elnyomásával és az afroamerikaiakkal szembeni előítéletekkel? Ezekre igyekszik választ adni Isabel Wilkerson újságíró Caste: The Origins of Our Discontents című bestsellerében, amin Ava DuVernay filmje alapul.

Garland új filmje nem posztapokaliptikus, hanem apokaliptikus: azt mutatja meg, hogyan történik meg és miként néz ki egy ország (és egy civilizáció) összeomlása – és azt feszegeti, mi lehet ebben a mi felelősségünk.

Láthattuk már az Antikrisztus felcseperedését, az apa (vagy apák) kétségbeesett hadakozásait a Sátán épülő birodalmával, most pedig női szemszögből kísérhetjük végig a kis Damien születését: az anyaméh válik a jó és rossz küzdelmének színterévé.

Csáki László a kilencevenes évek vadkapitalizmusába repítve mesél a vonatjegyhamisítási lázról, az időszakról, amikor kalandvágyó, de csóró fiatalok izzadt tenyerükben kamu jegyeket szorongatva utazták be Európát, mindezt egy indigónak köszönhetően. A Kék Pelikan témája legalább annyira izgalmas, mint a formája, a rendezővel erről a kettősségről, saját hamis jegyes utazásairól és a Filmtett-tábor esszenciájáról is beszélgettünk.

Nagyon úgy tűnik, hogy tizenkét évad után véget ért minden idők egyik legjobb és legfontosabb vígjátéksorozata. Most tényleg. De amíg Larry David él, ne kiabáljunk el semmit, csak emlékezzünk meg arról, hogy miért lehetett annyira szeretni a Félig ürest és David nyomorult alteregóját.

Az Apple TV+ új sci-fi-sorozata ígéretesen indul: remek színészekkel, remek alapötlettel, érzékeny, feszült és misztikus anya-lánya dinamikára épülő drámai tétekkel rúgja el magát a racionalitás talajáról, hogy végül mégis épp olyan súlytalan legyen, mint egy űrben úszó Noomi Rapace.

Az Országúti diszkó két verziója sok tekintetben eltér egymástól, a történet alapvető konfliktusa azonban mindkét esetben ugyanaz: egy területet kell megvédeni, a helyiek pedig a cél elérése érdekében külső segítséghez is folyamodnak. Nem véletlen, hogy ez a fabula sokaknak ismerős: a filmpáros Hollywood egyik legfontosabb műfajához nyúlik vissza, miközben az akciónarratívákat is dominánsan bontja ki.

Dev Patel első rendezésében az akcióműfajok bevett elemeinek igyekszik egyedi kulturális színezetet adni, A Majomember mégis elsősorban a megszokott nyugati mintákból inspirálódik. A „bollywoodi Batman” vagy az „indiai John Wick” hatását keltő film ambiciózus ötletei ellenére sem képes megújítani a korábbi formulákat.

Marlon Brando két évtizedben is megkerülhetetlen mesterművekben teremtett örökéletű ikonokat, közötte és utána viszont bukások sorakoztak a színészként és férfiként is bálványozott, excentrikus nagyság karrierjében.

Sopsits Árpád Balázs Béla-díjas magyar színház- és filmrendező, forgatókönyvíró – és amint lentebb kiderül, költő. A Céllövölde, a Torzók és A martfűi rém alkotója. Retrospektív interjú filmekről, stílusról, intézeti életről, költészetről.

A brit film fenegyerekének filmje Mary Shelley Frankensteinjának keletkezési körülményeit idézi meg. A Gótika őrült, hallucinogén erőltetett menet, vizuális utazás az alkotás és teremtés dilemmái körül – igazi ínyencség a bizarr, szubverzív mozi szerelmeseinek.

Stéphane Brizé új filmjében eltávolodik a tőle már-már megszokott társadalomkritikus realizmustól, és sokkal személyesebb irányba veszi a kanyart. Két régi szerelmes váratlan találkozásán keresztül, finom humorral meséli el, hogy milyen múlandó nemcsak a szerelem, hanem az élet is.

A három évvel ezelőtti Godzilla v Kong után már meg is érkezett a Godzilla x Kong. Ugyan nem tudni, mit takar az x (valószínűleg a butácska graffitik nyelvezetéhez akar hasonlítani, mint egy Peti x Kati esetében), de talán annak a jele, hogy fogynak az ábécé betűi. Nem baj, talán már a z-re sem lesznek sokan kíváncsiak, ha így folytatódik a tendencia.

Zurbó Dorottya és rendezőtársa, Arun Bhattarai filmje a Sundance-on kezdte meg pályafutását, és az ötévente sorra kerülő boldogságfelmérést tematizálja. Amber, egy kérdezőbiztos útján keresztül ismerkedhetünk meg boldog – és egy idő után úgy tűnik, hogy inkább kifejezetten boldogtalan, ám méltóságteljes – bhutáni emberekkel.

Garrone egy szenegáli fiatal homéroszi kalandjaival tér vissza a korábbi filmjeit meghatározó realizmushoz, amely ezúttal mágikus zárójelektől sem riad vissza.

Woody Allen ötvenedik, egyúttal utolsónak szánt filmje épp annyi önreflexív kommentárral szolgál saját történetmesélése kapcsán, hogy ne váljon a rendezői életmű indirekt paródiájává. Ennek ellenére a Coup de chance túlságosan is marginális ahhoz, hogy emlékezetes lehessen.

A legtöbb távoli országról, lakóiról és kultúrájáról általános sztereotípiák mentén ítélkezünk, negatív előítéleteink esetében pedig minőségi élmények sorától fosztjuk meg magunkat. Brazília megannyi kulturális gazdagsága nem kerül globális reflektorfénybe, ez alól sajnos a filmgyártása sem kivétel. A brazil mozi kevesek számára asszociálódik az igényes szórakozással vagy a tartalmas szerzői filmmel, pedig aki a brazil filmnek esélyt ad, az értékes műfaji- és a művészfilmeket láthat.