Archívum címkék: Cikkek

Még ma is rejtély, miért váltak szét Joel és Ethan Coen útjai. Lehet, hogy ők így is remekül érzik magukat, mi viszont lélegzetvisszafojtva várjuk a szakmai mosolyszünet végét. Hiányérzetünket Ethan első igazi szólózása sem enyhíti, bár annak csak örülni lehet, hogy a Szökevény csajok visszacsempészi a vászonra a szexualitást.

A Passages azt demonstrálja, hogy a csupasz erotika még mindig jól mutatna a filmvásznon, csak a toxikus kapcsolatok zavaros mámorának elnyűtt, levethetetlen köntöse rontja az összképet.

Andrew Cumming kitűnő első horrorjában a velünk élő egyetemes félelmek legfőbb oka nem a sötétbe burkolódzó ismeretlen, hanem az, hogy ezt az ismeretlent nem is akarjuk megismerni. 

Guy Ritchie a Netflixre forgatott azonos című sorozatverziót saját korábbi filmjéből. Azonban míg az Úriemberek a gyökerekhez való visszatérést jelentette a rendező számára, addig a belőle készült remake-széria csupán kaotikus karrierösszegzéssel kecsegtet.

Adrian Goiginger osztrák rendező a saját dédapja második világháborús történetét meséli el, aki a franciaországi harcok során megmentett és már-már testvéri szeretettel gondoskodott egy elárvult rókakölyökről. A róka nyomasztó alkotás néhány remek pillanattal, de ugyanannyi hibával, az alkotók által feltárni kívánt lélektani mélységeket éppen csak kapirgálja.

Végzetszerű, hogy minden film közül éppen az Avatár készül el már sokadjára. Szerencsére elvarázsolni még mindig elvarázsol.

A Most vagy soha! egy szórakoztató, a nemzeti érzést előhívni képes közönségfilm lett az 1848. márciusi 15-i forradalomról, fiktív cselekményvezetése azonban olyan alternatív univerzumot teremt, amely sértően túlzó ellenségképe és maradi nőképe miatt sokak zsebében kinyithatja a bicskát.

A Kontroll nélkül rendezője és Saoirse Ronan érzékeny, de kissé túlzsúfolt és bonyolultra szerkesztett drámában mesél az alkoholfüggőség csapdáiról.

Alighanem meglepő és zavarbaejtő húzás a Paramount stúdió részéről a Bajos csajok remake-je. Persze érthető az elképzelés, hogy egy kultuszfilm, ami a 90-es és 2000-es évek generációinak közkedvelt, kis túlzással definitív felnövéstörténetévé vált, talán még mindig képes ugyanezt a kulturális szerepet betölteni némi „ráncfelvarrás” után. Az már kevésbé egyértelmű, hogy a ráncfelvarrás eszközévé miért egy kihalt, mára már csupán csodaszámba menő műfajt választottak az alkotók: a musicalt.

A későn virágzó növények semmivel se kevesebbek, mint korán nyíló társaik.

Adam Sandler legújabb netflixes filmje bölcsebbnek szeretné mutatni magát, mint amilyen, ennek ellenére az átlag streaming-kínálatból bőven kiemelkedik eredetiségével és gondolatvilágával is.

1985-ben egy svájci-francia koprodukcióban készült „hidegháborús sportfilm” nyerte el a legjobb idegen nyelvű mozinak járó Oscar-díjat. Vajon emlékszik még rá valaki az elvetemült sakkfanatikusokon és Michel Piccoli tisztelőin kívül? Aligha. Pedig nehezen érthető a Veszélyes lépéseket övező konok közöny.

A Nimona a sokszínűség méltó ábrázolásáért folytatott amerikai kultúrharc tökéletes lenyomata, ami egyáltalán nem lenne baj – hiszen a harc célja nemes –, ha kevésbé lenne didaktikus, és több eredeti ötlet szorult volna bele.

Évente csupán néhány filmet jelölnek a megannyi elkészült produkcióból az Amerikai Filmakadémia legrangosabb elismerésére, az Oscar-díjra. Jellemző azonban, hogy a számos kategória közül méltatlanul kevés figyelem övezi a rövidfilmes nevezetteket, noha ezen alkotások korlátozott játékidejük ellenére gyakran épp olyan összetett és magával ragadó, egyedi történeteket mesélnek el, mint egészestés társaik.

Le lehet zárni megnyugtatóan egy hat és fél évtizeden átívelő színészi karriert? Oliver Parker melankolikus hangvételű, olykor a giccs határát karcolgató, de jól összerakott road movie-ja, a Michael Caine művészi hattyúdalának szánt The Great Escaper nem ad egyértelmű választ a kérdésre.

A Dűne: Második rész még az elsőt is túlszárnyalja. Denis Villeneuve kultfilmet teremtett, holott két és háromnegyed órában mást sem csinál, mint kultuszt rombol.

A hatvanat ma töltő Kelly Reichardt különc jelensége a kortárs amerikai filmnek: jelenléte meghatározó, de nem fenyegető; filmjei jelentősek, de szinte csak cinefil és filmszakmai körökben beszélnek róluk; Oscar-díjnak pedig eddig még csak a közelébe sem ment. Feminista történetmesélés, slow cinema, bressoni realizmus – csak néhány címke, amit ráaggattak pályája során, pedig bőven lehet velük vitatkozni, sőt, többükkel maga a rendező sem ért egyet.

2024 egyik legvárósabb magyar filmje a kultikus Moszkva tér világába repít vissza, amikor a kalandvágyó, de csóró fiatalok – hasonlóan kalandvágyó és csóró fiatalok jóvoltából – kedvezményes árú, hamisított vonatjegyekkel ruccanhattak ki a foszladozó Vasfüggönyön áttündöklő Nyugatra. Csáki László első nagyjátékfilmjét személyes élmények inspirálták: a kétezres évek elején maga is ilyen simlis vonatjegyekkel kalandozta be Európát.

A nonszensz baromságok francia nagymestere ezúttal egy magához képest földhözragadt, de azért szokásosan hibbant darabbal sértegeti a fikció és a való élet határát, valamint a művész, a befogadó és az alkotás társadalmi funkcióinak kusza kölcsönviszonyát.

Kevés olyan filmélményünk volt eddig, hogy a stáblistán megjelenő nevek hatására kezdjünk felszabadultan röhögni – a Sasquatch Sunset ilyen. És messze nem ez volt a legfurcsább benne.