Egy nagyon direkt meghívással kezdődött a szakmai pályája, életútja. Mi történt önnel kilencévesen a templomban?
Nem meghívással, hanem kinevezéssel. Mindenki életében van több-kevesebb ötlet, amit a teológia idea impulsának nevez, belénk öntött ismeretnek. Ezek között van természetes és természetfölötti is. Kilencévesen már régóta ministráltam Almásfüzitőn, és amíg vártuk a tisztelendő atyát a sekrestyében, bejött Jézus az ajtón. És nem nézett senki másra, csak négyen voltunk, fogta a nagy misekönyvet, odalépett hozzám, a szemembe nézett, és azt mondta, hogy te fogsz nekem ministrálni. A szó eredetileg szolgálást jelent. Nem kérte, hogy jönnék-e, hanem kinevezett. Ebből aztán papi hivatás lett, sőt annál több is. Akkor kezdtem megérteni, hogy az emberi élet értelme a többé levés. Hogy lépjünk ki önmagunkból, gyűjtsünk új értékeket, gazdagodjunk gondolkodásban, szeretetben, érzelmi világban és a végtelenben.
És valahogy minden igazán értékes dolog, ami nem rombol, mind-mind telítődik szépséggel. A nagy alkotó úgy alkotta meg ezt a világot, hogy minden fejlődjön. Annyi csoda van: az ásványok, az anyag, a makrokozmosz, a mikrokozmosz, tehát a csillagvilág, a kicsiny világ, a dolgok világa, a sejtek. Csak nem vagyunk rá alkalmasak, hogy észrevegyük. Az a célunk, hogy alkalmassá váljunk. És közben ki kell képeznünk magunkat, hogy észrevegyük, ami nem igazi érték. Az ember telítődik, van, aki jóval, mások rosszal. Káin és Ábel harca örök a világban, mert szabad akaratunk van. Megértettem, az a küldetésem, hogy ragyogjak, sugározzak. Szenvedés nélkül pedig nem megy.