A tizenkét elbeszélést tartalmazó, a Magyar Napló kiadásában napvilágot látott kötet lenyűgözően gazdag, színes, szerteágazó élettapasztalatokra utal. Hőseit, olykor antihőseit többnyire egyes szám első személyben szólaltatja meg a szerző, így már első olvasásra is feltűnik, hogy Jánoki-Kis narrációs bázisa szivárványszerűen sokszínű megoldásokat tartalmaz. Találkozhatunk megcsalt, középkorú férfival, Amerikából hazalátogató, sikeres szakértelmiségi hölggyel, a nyomorból kiemelkedett cigányasszonnyal, antidepresszánsokon és nyugtatókon élő fiatalemberrel vagy éppen nyolcéves kisfiúval, és még sorolhatnánk.
A novellák javarészt realisztikus, különösebb megerőltetés nélkül dekódolható élethelyzeteket jelenítenek meg,
ez alól talán csak a könyv záró darabja, a 2053 című vérbeli, remekbe szabott antiutópisztikus sci-fi a kivétel. Ez az elbeszélés az emberi civilizáció brutális bukása után következő rémvilágba vezet el, ahol a föld alá kényszerült élelmiszer-termelés a legfontosabb feladat. Ebben a manapság nagyon is közelinek vélhető univerzumban nincs elég orvosság a rengeteg beteg kezelésére, ezért „az embereket ki kellene vinni a szabadba. Mintha a gyorsabb vég megoldás lenne a problémára.” De még ebben az elborzasztó disztópiában is (ahol a romokba dőlt Budapesten kiszáradt a Duna) megcsillan annyi emberi gyengédség, hogy a főhős szívügyének tekinti egy elsatnyult kőrisfácska megmentését.