Hogy a fotók mennyit mutatnak meg az igazi valónkból, arról megoszlanak a vélemények. A korábbi munkahelyem fotóriportere szerint mindenkiről lehet jó portrét készíteni. Bizonyára így van, de előtte sok rossznak is készülnie kell – és annak idején éppen ez a bölcs, igényes kollégám készített rólam a sajtóigazolványomba vállalhatatlan fotót, amit aztán évekig néztem bosszankodva. Nem szánt rá elég időt és figyelmet, mert aznap már túl volt legalább húsz igazolványképen, és ezt a munkát amúgy is méltóságán alulinak, széklábfaragásnak érezte. Én pedig grimaszoltam, egyrészt hogy őt bosszantsam, másrészt mert így akartam tiltakozni „a lelkem ellopása”, a hanyag fotózás ellen. Az ellen, hogy egyáltalán nem próbálta figyelembe venni: a kép sokak számára én magam leszek, engem fog reprezentálni. Hogy erre alkalmas legyen, ahhoz – bármilyen nehéz feladat is ez – konszenzusra kellett volna jutnia velem. Legalább néhány pillanatra össze kellett volna csengenünk, mert csak akkor tudott volna másoknak megmutatni, ha előtte neki is sikerül meglátnia. Az igazán jó portréhoz a fotós őszinte érdeklődésére van szükség, amelynek a másik oldalon a feltárulkozás hajlandóságával kell találkoznia. Ha nem ez történik, a kép nem bemutatja, hanem elárulja a fotó alanyát, merénylettel ér fel. Ez olyan „baleset”, amely túl sokszor, napjainkban pedig egyre többször történik meg, sőt hovatovább ez lesz a megszokott, a norma. A bulvárról beszélek, amely egyszerre felületes és gonosz.
Sopsits Árpád filmjében egyfolytában fotóznak (az egyik hőse fotós), ezért a kép gyakran kimerevül, az arcok elevenségét, változékonyságát, folyamatszerűségét megszünteti az időt megállító döntés, és a portrék, amelyek ily módon létrejönnek, olyasmit láttatnak, ami a valóságban nem létezik. Hiszen – ezzel itt egyfolytában szembesülünk is – minden arc pillanatról pillanatra változik, mintha nem akarna engedelmeskedni a karanténba kényszerítésnek, a definiálásnak, az egyértelműsítésnek, a „tetten érésnek”. És ez a Mellékszereplők legnagyobb erényére világít rá: hogy nem ítélkezik, noha mentegetni sem akar semmilyen bűnt. Hogy arra figyelmeztet: semmiféle nyomozás nem képes a teljes igazság feltárására.
Az ember bűnös: ez olyasféle alapadottság, amellyel mindannyian már eleve tisztában vagyunk. Az a – nem mellesleg szintén bűnös – vágyunk azonban, hogy másokat a bűneik miatt elítéljünk, megbélyegezzünk, a bűnöző kategóriába utaljunk, elemi erejű. Ítélkezni kéjes érzés, és ha másokat elítélek, attól jobbnak érezhetem magamat (hiszen ezzel az erkölcsösségemet bizonyítom). Úton-útfélen: munkahelyen, kocsmában és buszon ítélkező embereket hallunk, és a nemzeti sportnak számító eszmecserékben mi magunk is nagy kedvvel veszünk részt. Szomszéd, kolléga, családtag és barát egyaránt megkapja a magáét, és az ítélet ellen nincsen helye fellebbezésnek. Rámutatunk a bűneikre, aztán pszichologizálni kezdünk, hogy miért válhattak ilyenné; csak úgy röpködnek a „nárcisztikus”, a „bipoláris” és a „borderline” szavak.