Sopsits Árpád legújabb filmje, a Mellékszereplők őszintén beszél bűnről és bűnhődésről, és több kortárs, magyar közéleti problémáról, miközben a fotográfia segítségével tár fel egy régi titkot. Sopsits Árpád A martfűi rém után rendez újra nagyjátékfilmet, mely alacsony költségvetéssel és elenyésző állami támogatással készült. Mindez azonban nem válik kárára, sőt számos olyan szükségszerű megoldást is hordoz […]
The post A bűn anatómiája – Mellékszereplők appeared first on Filmtekercs.hu.
Hogy a fotók mennyit mutatnak meg az igazi valónkból, arról megoszlanak a vélemények. A korábbi munkahelyem fotóriportere szerint mindenkiről lehet jó portrét készíteni. Bizonyára így van, de előtte sok rossznak is készülnie kell – és annak idején éppen ez a bölcs, igényes kollégám készített rólam a sajtóigazolványomba vállalhatatlan fotót, amit aztán évekig néztem bosszankodva. Nem szánt rá elég időt és figyelmet, mert aznap már túl volt legalább húsz igazolványképen, és ezt a munkát amúgy is méltóságán alulinak, széklábfaragásnak érezte. Én pedig grimaszoltam, egyrészt hogy őt bosszantsam, másrészt mert így akartam tiltakozni „a lelkem ellopása”, a hanyag fotózás ellen. Az ellen, hogy egyáltalán nem próbálta figyelembe venni: a kép sokak számára én magam leszek, engem fog reprezentálni. Hogy erre alkalmas legyen, ahhoz – bármilyen nehéz feladat is ez – konszenzusra kellett volna jutnia velem. Legalább néhány pillanatra össze kellett volna csengenünk, mert csak akkor tudott volna másoknak megmutatni, ha előtte neki is sikerül meglátnia. Az igazán jó portréhoz a fotós őszinte érdeklődésére van szükség, amelynek a másik oldalon a feltárulkozás hajlandóságával kell találkoznia. Ha nem ez történik, a kép nem bemutatja, hanem elárulja a fotó alanyát, merénylettel ér fel. Ez olyan „baleset”, amely túl sokszor, napjainkban pedig egyre többször történik meg, sőt hovatovább ez lesz a megszokott, a norma. A bulvárról beszélek, amely egyszerre felületes és gonosz.
Sopsits Árpád filmjében egyfolytában fotóznak (az egyik hőse fotós), ezért a kép gyakran kimerevül, az arcok elevenségét, változékonyságát, folyamatszerűségét megszünteti az időt megállító döntés, és a portrék, amelyek ily módon létrejönnek, olyasmit láttatnak, ami a valóságban nem létezik. Hiszen – ezzel itt egyfolytában szembesülünk is – minden arc pillanatról pillanatra változik, mintha nem akarna engedelmeskedni a karanténba kényszerítésnek, a definiálásnak, az egyértelműsítésnek, a „tetten érésnek”. És ez a Mellékszereplők legnagyobb erényére világít rá: hogy nem ítélkezik, noha mentegetni sem akar semmilyen bűnt. Hogy arra figyelmeztet: semmiféle nyomozás nem képes a teljes igazság feltárására.
Az ember bűnös: ez olyasféle alapadottság, amellyel mindannyian már eleve tisztában vagyunk. Az a – nem mellesleg szintén bűnös – vágyunk azonban, hogy másokat a bűneik miatt elítéljünk, megbélyegezzünk, a bűnöző kategóriába utaljunk, elemi erejű. Ítélkezni kéjes érzés, és ha másokat elítélek, attól jobbnak érezhetem magamat (hiszen ezzel az erkölcsösségemet bizonyítom). Úton-útfélen: munkahelyen, kocsmában és buszon ítélkező embereket hallunk, és a nemzeti sportnak számító eszmecserékben mi magunk is nagy kedvvel veszünk részt. Szomszéd, kolléga, családtag és barát egyaránt megkapja a magáét, és az ítélet ellen nincsen helye fellebbezésnek. Rámutatunk a bűneikre, aztán pszichologizálni kezdünk, hogy miért válhattak ilyenné; csak úgy röpködnek a „nárcisztikus”, a „bipoláris” és a „borderline” szavak.
A nézők nyolc-nyolc nagyjáték- és dokumentumfilmet, húsz rövidfilmet és négy kísérleti filmet láthatnak majd a szegedi Belvárosi Moziban. Ezeket az előzsűri csaknem négyszáz nevezésből választotta ki. A filmeket Szabó Gábor elnök irányította szakmai zsűri értékeli, a fődíjas mellett kiválasztják a legjobb dokumentumfilmet, a kis-, illetve nagyjátékfilmet, valamint kísérleti alkotást. Emellett kiosztják a kritikus zsűri díját és egy középiskolások és egyetemisták által odaítélt elismerést is.
Versenyen kívül hét, hazai alkotók által jegyzett, nemzetközi fesztiválokon szereplő filmet is műsorra tűznek, melyeket a Magyar Operatőrök Hete szekción belül tekinthetnek meg az érdeklődők. E szekció legjobbja számára a Magyar Operatőrök Társasága ajánlott föl díjat.
Premier előtt vetítik Sopsits Árpád Mellékszereplők, Dér Asia Nem halok meg, valamint Prikler Mátyás Hatalom című filmjét.
Sopsits Telek Balázs (1974–2015) fotóművésznek dedikálta a filmjét. Az első kérdés a vele való kapcsolatára, művészetének őt filmesként inspiráló hatására vonatkozott. A Telek által létrehozott FotóFalunak Sopsits volt a filmes vezetője, ott évekig együtt dolgozott és sokat beszélgetett Telekkel. Szerette a fotóit, a különleges látásmódját. Telek nem portréfotós volt ugyan (a filmnek a portréfotózás a legfőbb motívuma), hanem az ipari tájak érdekelték, de egyszer azt mondta Sopsitsnak, hogy a jó portré gyónás- vagy vallomásszerű, és ez erősen hatott rá.
A FotóFalu egy hete során huszonöt-harminc fiatalnak hat-tizenöt perces filmek forgatása volt a feladata. Sopsits, mivel nem tudta őket egyenként instruálni, úgy döntött, hogy saját filmmel vezeti rá őket a helyes gyakorlatokra, és ehhez barátok, köztük színészek segítségét kérte. 36 perces alkotás született Kovács Zoltán operatőr közreműködésével, és amikor elkészült vele, úgy érezte, jó lenne folytatni, mert több van benne, mint amennyit ebben a terjedelemben el tudott mondani. A film mint „előgyakorlat” alapján kellett aztán Maruszki Balázsnak a száztíz perces Mellékszereplők forgatókönyvét írnia.
Keszthelyi Kinga e ponton megkérdezte Balázst, hogy számára társ-forgatókönyvíróként – mivel a Mellékszereplőknek Sopsits egy személyben a rendezője, az egyik főszereplője, a látványtervezője, a zeneszerzője és a producere, vagyis a kézjegye kivételesen erős a filmen – mekkora mozgástér maradt számára. – Sopsits, akihez bizalmi kapcsolat fűzi, megakadt a sztorival, és segítségért fordult hozzá – válaszolta Maruszki. A tőle kapott feladatot először olyannak érezte, mintha bizánci mozaikművész lenne, akinek egy hiányos arcképet kell teljessé tennie. A film három szálának kidolgozásával ezt a munkát végezte el. Az anyag szerencsére idővel „beszélni kezdett”.
Mellékszereplők
Sopsits Árpád társadalmi drámája a nyáron megrendezett Magyar Mozgókép Fesztiválon debütált. Személyes indíttatású filmjét egy barátja, a fiatalon elhunyt Telek Balázs fényképész ihlette. A mozi nemcsak a történeten keresztül – amelyben fontos szerepet kapnak a Telek munkamódszerében is megjelenő műtermi vallomások, gyónások – állít neki emléket, ugyanis a fotós testvére (Telek Zoltán Tibor) és kislánya (Telek Babita) is játszik az alkotásban.
A martfűi rém rendezője egymással párhuzamosan három vidéki család életét mutatja be. A börtönpapot, a gazdag üzletembert, feleségét és lányát, illetve a fényképészt és keramikus párját a film során fokozatosan kiderülő, múltbéli titkok kapcsolják össze, melyek lehetőséget nyújtanak a bűn lélektanának feltérképezésére. A rendező különleges képi világot álmodott meg, amelyben a fekete-fehér és a színes részek egymást váltják – épp, ahogy az idősíkok. Farkas Franciska, Dömök Edina és Jászberényi Gábor mellett feltűnik a filmben Sopsits Árpád is, aki a rendezői és színészi feladatok mellett a forgatókönyv megírásában szintén részt vett.
A Makk Károly osztályában végzett, 1994-ben Balázs Béla-díjjal elismert rendező A martfűi rém nagyjátékfilm szakmai és közönségsikere után új alkotásában ismét a bűn témáját boncolgatja; három, összefonódó sorsú család párhuzamos történetét meséli el napjaink vidéki Magyarországán. Egy gazdag üzletember és felesége, kislányuk, egy kiállítás-rendező fotográfus és keramikus felesége, valamint egy börtönpap története bontakozik ki a vásznon. Sorsuk összefonódik, többen ugyanabban a városban élnek vagy éltek, életüket pedig alapvetően borítják fel a feltáruló titkok és bűnök.
Ki válhat tettessé, és ki áldozattá? Mennyire vagyunk őszinték önmagunkhoz, ismerjük-e magunkat egyáltalán? Kinek van joga ítélkezni felettünk, és meg tudunk-e bocsátani magunknak? E kérdéseket járja körül a film.
A személyes hangulatú filmet Sopsits barátja, a fiatalon elhunyt Telek Balázs fotóművész személye és képei inspirálták. Az egyik főszereplő Jászberényi Gábor, párját Dömök Edina alakítja, Farkas Franciska pedig a rendezővel alkot egy párt, aki ezúttal saját magára is főszerepet osztott.