Épp itt volt az ideje, hogy Petőfi mellett a másik kétszáz évesünk előtt is tisztelegjünk a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Annál is inkább, mert Madách Tragédiája az esztétikai értékei mellett látnoki mű. Éppen száz esztendeje, 1923-ban írja Babits Mihály a Tragédia előszavában azt, amit a kiállításban is idézünk: „Olvasd újra művét, s úgy fog hatni reád, mint valami véres aktualitás, korod és életed legégetőbb problémáival találkozol.” Az idei évben jómagam is sokszor utaltam rá, hogy úgy érzem, mintha a falanszter-színben élnénk (egy kis római színnel keverve). A kurátor kollégák viszont az eszkimó-színt választották keretül arra, hogy a most már egyre akutabb problémaként érzékelődő klímaváltozásról elgondolkodjunk.
Nézzük a tényeket: esik az eső, süt a nap. Ez természetes. Ami manapság nem tűnik annyira természetesnek, hogy ha esik, akkor egyszerre sokat esik, ha süt a nap, akkor nagyon süt. Öreg gazdák morzsolgatják a búzaszemeket, fejüket ingatják. Amikor azt mondják, hogy ilyent még az öregapám sem látott, akkor azt mondják, hogy valami megváltozott, és nem jó irányba.
Valamit tennünk kell, mondják, mondjuk.