Az agg Paul von Hindenburg köztársasági elnök 1933. január 30-án nevezte ki Adolf Hitlert, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) vezetőjét kancellárrá, s ezzel új időszámítás vette kezdetét Németországban. A náci kormány az élet minden területét ellenőrzése alá akarta vonni, mindent a nemzetiszocialista elvek és értékek szolgálatába akart állítani. A Führer hatalmának biztosításában oroszlánrészt játszott hűséges híve, Joseph Goebbels népnevelési és propagandaminiszter.
A német kultúra „megtisztításának” jegyében került sor az „elfajzott” művészet címen a 20. század festőóriásainak műveiből rendezett „leleplező” kiállításra, a „nem árja” zene betiltására, muzsikusok és komponisták ellehetetlenítésére. A sorból az irodalom sem maradhatott ki: jelentős művek tűntek el a könyvtárak polcairól, neves professzorokat fosztottak meg katedráiktól, az önkéntes száműzetést választó Nobel-díjas írót, Thomas Mannt kizárták a költészeti akadémiából.
A náci propaganda befolyása alatt álló felsőoktatási intézményekben bizottságokat hoztak létre, amelyek összeállították a német szellemet fertőző művek listáját – ez igen gyorsan háromezer címre gyarapodott. A brandenburgi „Harc a némettelen szellem ellen” elnevezésű „frontbizottság” 1933. május 7-én tette közzé felhívását: „… felkérjük önt, hogy mindazt az irodalmat távolítsa el, melyet a mellékelt feketelista felsorol, hogy ezeket május 10-én a berlini Opera téren nyilvánosan elégethessük.”