Kormoránra a pandémia első hulláma alatt bukkantam. Sosem kerestem meg magánnyomozót. Azt hittem, már rájuk találni is misztikusan bonyolult lehet. A megannyi találat közül rögtön kiszúrtam a rarepulokaproblemara.hu oldalt. Másnap válaszolt, harmadnap szerződtünk. Nem tudom, hogy hogy csinálta, de néhány nap múlva elárasztott aláírandókkal, kérvényekkel, aztán adatokkal, fénymásolatokkal. A két Varga lányról és szüleiről. Talán a pandémia alatt, ügyfelek híján unatkoztak a köztisztviselők vagy Kormorán és az ügyvéd barátja talált valami kiskaput. Amire nem lehetett nemet mondani. És ki kellett adniuk az információkat, dokumentumokat. Mint kiderült, a magánnyomozó egyetlen ügyfeleként kiváltságot élveztem.
– Tudja, most, hogy mindenki otthon van, a férjek nem csalják meg a feleségeiket és a feleségek is hűek a férjeikhez. A home office-szal a munkahelyi zaklatások is szinte egyik napról a másikra szűntek meg. A boltok, bankok bezártak. Senki se lop. Ha maga nem keres meg ezzel a felettébb érdekes üggyel, meghaltam volna az unalomtól. Így gondolkodnivalóm is van és bármikor szabadon járkálhatok. Egyszer érdemes lenne kilopóznia este. Budapest olyan most, amilyennek sose láttam, pedig hatvan éve élek itt. Ha gondolja, egyszer elviszem egy körre – veti fel az egyik online meeten.
Nem lopózom sehova. Nem megyek egy körre senki idegennel sehova. Még ha oly csábító is a csendes, néptelen város látványa. Nem akarok barátkozni Kormoránnal. Tartom a távolságot. Szükségem van a segítségére, de nem akarom, hogy az életemhez még jobban köze legyen.