Best WordPress Hosting
 

Erről az ablakról még senkinek nem beszéltem

Tetőablak

41 éves vagyok, 6 éve itthonról dolgozom. Tapasztalataimat a külvilágról, és élményeim jelentős részét a televízión és az interneten keresztül szerzem. A forrásaim egyik része fikció – filmek, sorozatok -, másik része közelít a valósághoz – híradók, dokumentumfilmek -, persze csak közelít, hiszen tisztában vagyok vele, hogy ezek születésénél is szempontok, érdekek és kényszerek bábáskodnak.

Szociális életemet az erre kialakított platformokon élem. Ritkán mozdulok ki itthonról, nem vállalkozom hosszabb utakra, de naponta kiviszem a szemetet, és rendszeresen elugrom a sarki ABC-be, ahol beszélgetek Kati nénivel, az elárusítónővel. Szeretem, hogy minden nap ő áll ott. Meg akartam kérdezni tőle, miért dolgozik minden egyes nap, még hétvégén is, de attól tartok, ha megkérdezem, szabadságra megy.

Hihetetlen történetek 1. – A focipálya megmozdul

Szürke, esős nap volt, de estefelé vörösleni látszott az égbolt vékonyan. Hazafelé bandukoltam a hársfaillattal terhelt lombok alatt, és arra gondoltam, mennyi idő eltelt azóta, hogy ezeken az utakon járok, de semmi emlékezetes nem maradt meg belőlük.

Ott álltam a kedvenc focipályám sarkán, ahol, úgy terveztem, hosszú délutánok meccsei várnak ránk. De még csak labdába sem rúgtam.

Leültem a pálya melletti padra, igaz, kissé vizes volt, de az esőkabátomat magam alá gyűrtem. Néztem a zöld gyepet, az üres pályát, és óhatatlanul cselező játékosokat képzeltem bele. Kötényt, kapufát, ilyesmiket.

Karácsonyi randevú

Kovács Bodor Sándor írása

A fiú és a lány a szökőkutat nézték. A kör alakú medence közepén egy kőből rakott kúp állt, innen tört föl a víz a magasba, tavasztól őszig. A medence belső pereméről a középpont irányába egymástól szabályos távolságokra csövek álltak ki, ezekből vékony sugarú víz spriccelt a kúp irányába. Most azonban, a tél kezdetén csak egy magányos, mondhatni fölösleges objektum volt, amit valaki ott felejtett a város parkjában. Körülötte emberek jöttek- mentek, magukra akasztott táskákkal, szatyrokkal, mások zsebre tett kézzel, hajadonfőtt, fázósan vagy kimelegedve, elszántan vagy különösebb cél nélkül őgyelegve.  A fiú tizenhat, a lány tizenhárom és fél éves volt.

– Miért hívtál ide?- kérdezte a lány fázósan, átkarolva magán zöld színű nagykabátját. Alatta kockás szoknyát viselt és sötét harisnyát, nyakában piros sálat. – Igaz délelőtt van, de még vásárolnom kell néhány ajándékot a bátyáimnak, holnap már karácsony lesz, tudtad?

Hogyan csábítsunk el egy sebészt?

Életem legjobb része volt a legrosszabb

– Gondolt már arra, hogy elutazik messzire?

Bertát először megdöbbentette a sebész kérdése, aztán jött a szokásos villámcsapásszerű érzés, amikor megértette: ugyanazt gondolja ez a doki is, amit a többiek szoktak, csak ő még bunkóbban közli. Nem hiszi el neki, hogy beteg. Csakhogy ő már nem az a nő, aki ilyenkor megszégyenülve támolygott ki a rendelőből, dühösen és megalázottan, és már akkor sírt, amikor átlépte a küszöböt.

Hogyan készült az a bizonyos Puskás öcsi-fotó?

Váratlan boldogság

A nemzetközi játékvezetői tanfolyamon akadtunk össze. Nyoma sem volt rajta feszültségnek, ami majdnem mindannyiunkon látszott. Mégiscsak itt dőlt el, hogy a következő években ki vezeti az európai kosárlabda mérkőzéseket. Magabiztosan tett megjegyzéseket mindenre, ami kétséges lehetett a tananyagot tekintve. Persze mindenki mindent tudott, mivel már évek óta vezettük a hazai mérkőzéseket, tehát csak a nemzetközi miliő és az idegen nyelv zavarhatott bennünket.

A szünetekben sokat beszélgettünk, próbáltuk megváltani a kosárlabdavilágot, kerestük a nemzetenként hasonló és különböző dolgokat saját hobbinkban. Később a többiek elmondták, civilben katonatiszt, ami látszott is a viselkedésén. Össze is barátkoztunk, mert életkorban mi voltunk egymáshoz közelebb a többi fiatal között.

A nap, amikor Gabriel Garcia Marquez Magyarországon járt

Különös nap volt, amikor Marquez mester Magyarországra látogatott. Éjfélkor szállt le a gépe a budapesti reptéren szikrázó napsütésben. Burrito formájú felhők köszöntötték a gépet, a reptér munkatársai pedig erős kávékkal, tequilákkal, és mexikói szivarokkal üdvözölték az író társaságában érkezett százhúsz fős kíséretet, a Macondóból származó Buendía családot. No, de ne rohanjunk ennyire előre, nézzük hogyan is kezdődött az egész látogatás, hogyan hívta meg Marquez mestert a dél-amerikai kontinensen is otthonosan mozgó Kepes András.

Dél-Amerika

Egy távoli kis világfalut próbált felkutatni a magyar tévés Dél-Amerikában, amikor egy helyi halász azt mondta neki, hogy harangszókor, ha találkoznak a falu főterén, akkor megmutatja neki Buendía ezredes házát, és ha valamit, akkor azt érdemes megnézni. A mindig úriember Kepes András a megbeszélt időben ott is volt, kezében egy kis ajándék desszerttel, majd a halásszal együtt elsétáltak a házhoz. Az ezredest sajnos nem találták otthon, de a verandán ott ült és cigarettázott Gabriel Garcia Marquez, hóna alatt egy kis könyvvel, amire csak annyi volt írva: Száz év magány.

Új valuta jön: a közösség

A romlás akkor kezdődött, amikor eltűntek a falvak utcáiról a padok. Már nem volt lehetősége az egyik embernek odaülni a másik mellé, megkérdezni, hogy érzi magát, segíthet-e valamiben. A közösség elkezdett felbomlani, és valójában nagymamám is akkor lett egyre rosszabbul, amikor eldöntötte, nem kell előtte megjavítani a lócát. Ne jöjjön hozzá senki, ne kíváncsiskodjon az ő kínja után, elvan ő magában, jelentette ki, és onnantól kezdve már nem egy utca, csak egyedül mi figyeltünk rá.

Legalább öt padra emlékszem a régi utcánkból, ma már egy sem maradt belőle, pedig soha ilyen nagy szükség nem volt rájuk, mint most. A pad meghívás, hogy gyere, beszéljük meg, nem vagy egyedül. A pad lehetőség, hogy megosszuk, megvitassuk a problémát, megismerjük a másikat, és felkaroljuk, ha arra van szüksége. A pad néha az egyetlen lehetőség a túlélésre.

Ha tőlünk keletebbre megyünk, akkor a legszegényebb partiumi falvakban a házak előtt ott állnak a padok. Ez volt a legerősebb tapasztalatom úton a Pádis felé. Az emberek diskurálnak, összejárnak, figyelik egymást. Az egymás segítségével elviselhető nyomor jut nekik, és a pad megteremti azt a lehetőséget, hogy télen talán beüljenek a másikhoz, meglátogassák egymást.

Ahogy Jakarta utcáit járjuk a főnökkel

Gadogado

A Főnökkel a szálloda halljában találkozunk. A liftből kilépve megint megcsapja az orromat az a jellegzetes illat, ami itt terjeng, és amiről most sem tudom megállapítani, hogy tisztítószer vagy illatosító. Mindenesetre édeskés, nagyon erős, soha máshol nem éreztem még ilyet, és talán nem is fogok. A Főnök a hullámvonalú kanapén üldögél, valami helyi újságot lapozgat, mielőtt meglát engem, na meg a nyugtalanságot az arcomon.

– Baj van – mondom neki rögtön. – Főztem a szobában egy teát, de elfelejtettem, hogy itt nem iható a csapvíz…

Nemes Nagy Ágnes: A beszélgetésről

Hosszú évek óta folyik a vita, hogy a közösségi oldalak vajon összekötik vagy épp elválasztják egymástól az embereket? Valódi beszélgetés folyik-e chatek mögött, vagy élő beszélgetés, a személyes jelenlét pótolhatatlan? Nézzük meg, mit gondolt a beszélgetésről Nemes Nagy Ágnes 1981-ben.

Nemes Nagy Ágnes: A beszélgetésről

Beszélgetés nincs. Megszűnt, kihalt, vége. Mint már többen észrevették. De én most a beszélgetés, az eszmecsere, a jóízű duma egy bizonyos fajta kihalásáról szólok. Az emberek ugyanis beszélnek, csak nem beszél-get-nek. Mindenki beszél, beszél, beszél, egy óra hosszat, négy óra hosszat mondja a magáét. És nem veszi észre, hogy monológjába a másik, a partner, a társ még azt is alig tudja beletűzni, hogy: igen, nem, nahát, hja-hja. A lélektan logorrheának hívja ezt a szellemi betegséget – itt mindenki logorrheás. Lassú őrjöngés fog el, hallgatva ismerőseim, barátaim eszelős szájmenését, amely nemcsak az úgynevezett „közös” érdeklődésnek, gondolatcserének, nemcsak a normális emberi figyelemnek vet véget, hanem a legelemibb látszat-udvariasságot, az együttélés minimális feltételeit is lábbal tiporja. Drága, régi barátom, azzal a régi, príma nevelésével úgy beszél egyvégtében, hogy – ha netán valaki egyetlen mondattal félbeszakítja –, gyorsan lehunyja a szemét, hogy elviselje a közbeszólást, amit természetesen nem hall meg, és ott folytatja, ahol abbahagyta. Egyszerűen lehetetlen vele érintkezni, minden vonzódásom ellenére, mert az ember csak ritkán bírja kitenni magát személye ilyen semmibevételének. Teljes önmegtagadással látogatva meg néha, mint egy beteget. És amit beszél! Amit az emberek beszélnek! Az ostoba jelentéktelenségeknek, a személyes semmiknek az a halmaza! Kiment, bement, ő akkor azt mondta, de rossz volt a palacsinta, sajtóhibák ötoldalas jegyzéke, ismeretlen személyek teljesen érdektelen ügyei. Háziszárnyasok káricálása – állítólag szellemi emberektől. És ha, nagyritkán, nem káricálás, akkor három órás előadás arról, amit ők I. kötet 693gondolnak, ők akarnak, ők írnak. Maga az önérvényesítő süket erőszak. Nem veszik észre, hogy a másik nem szól egy szót sem.

Az öreg ház története

A férfi olasz, a nő román. Nekik adtuk el nagyszüleim házát egy tizenkétéves középkategóriás autó áráért. A vert falú vályogot dédapám építette saját kezével, amikor beköltöztek a faluba. Utána nagyszüleimé lett. Soha nem volt benne fürdőszoba, a pottyantósra jártak ki. A vezetékes víz is csak évtizedekkel később került be az udvarra, addig ásott kútból merték a vizet. Azt használták hűtőnek is. Először a rádió, majd sokkal később a tévé lett a luxus, de azt nem nézte már nagyanyám, mert félt, hogy figyelik.

Nagyapám korán meghalt, születésem előtt tizennégy évvel. Tisztán emlékszem a hiányára, nagymamám félévszázados egyedüllétére. Ahogy beleejti az imakönyvét a kútba, majd húsz év múlva felhúzza, és onnan folytatja tovább. Sokáig szépen viselte a magányt.

Később hűtőt vett, bevezettette a telefont, és amikor elmúlt hetvenöt, a gázt is. Nem kellett folyton rakni a kályhát, cserélni a gázpalackot. Volt, hogy egy hétre előre főzött magára. Ha megunta a főtt csirkehúst, kisütötte, és még krumpli is került mellé. Takarékoskodott a nyugdíjjal, a párnahuzatba rejtette a pénzt.

Egyszer elhívott magával egy buliba

Ez az írás Baranyai László: Nők című kétkötetes körregényéből egy részlet. A baranyai-laszlo-iro.hu/ honlap “Megrendelés” menűpontjában a vásárlásáról találni információkat. Mivel a mű felnőtt tartalom, a vonal után csak akkor olvasd, ha elmúltál 18 éves. A könyvről itt írtunk kritikát.

1.

Kállay Jutkával érettségi előtt volt egy rövid kalandom, azaz csak lett volna, ami azért nem teljesedett ki, mert én elég töketlen voltam. Nagyon határozott és célratörő lány volt, történelemből és magyarból az ő dolgozatai voltak a legjobbak, és ha a valamelyik tanárunknak pár percre el kellett hagyni az osztálytermet, őt bízták meg, hogy tartson rendet. És szép is volt; csak nem nagyon látszott rajta, annyira feszült, erőszakos volt az arca. Egyszer elhívott magával egy buliba, csakhogy mire észbe kaptam, hogy nemcsak ölelgetni, csókolgatni kéne, már egy másik sráccal volt nagy beszélgetésben. Mindössze egy alkalommal sikerült az egyik mellét kiszabadítanom a melltartójából, de ez is inkább úgy történt, hogy ő kivette, és mint egy anyuka, a szájamba adta. Arra emlékszem, hogy

Aznap éjjel, amikor bevonultak a tankok Csehszlovákiába

Szüleim jóvoltából megkaptam a nyarat az érettségi után. Éppen a kosárlabda játékos jövőmet szerveztem, mert mint Bánkis /Bánki Donát Gépipari Technikum/, nem dúskáltunk az álláslehetőségekben. Ígértek szeptember 1-től a Ganz-Mávag Mozdonygyárában technikus gyakornoki állást, ami akkor nagyon sokat ért. Fogalmam sem volt, ez mit jelent, de ez biztos pontnak látszott. Tudtam edzésre járni egész nyáron, és bizakodva vártam a nagybetűs ÉLET megindulását. Az iskolából nagyon elegem volt, bármennyit is köszönhettem tanáraimnak. Az akkori poroszos rendszer sok keserűséget okozott, de nem ismeretünk más, jobb oktatási módszereket, így háborgásunk csak magánügy maradt. A pihenésre biztosított időt kitöltötte a gondosan megszervezett semmittevés, belefért egy tíz napos balatoni nagysátrazás, a Pest környéki strandokra járás, majd augusztusban az akkor Budapesten rendezett Universiádé minden kosárlabda eseményen való részvétel. Ez azt jelentette, hogy minden edzésen és mérkőzésen reggeltől estig ott ültem valahol a pálya szélén, néha megcsalva a kosárlabdát más sportággal is.

Eljött a nagy nap, beléptem az akkor 18 ezer dolgozót foglalkoztató gyáróriásba. Gyorsan ment minden, az orvosi vizsgálat után már kilenc óra körül hallgattam a balesetelhárítással kapcsolatos tudnivalókat, majd rövid időn belül megkezdtem a gyakornoksággal járó sorjázó lakatos tevékenységet. A feltételek is érdekesek voltak. Órabér: 5 forint 60 fillér, amit lehetett módosítani, ha belépett valaki a pártba, esetleg a Munkásőrségbe. Ezzel nem éltem, így a havi fizetés 1152 forintra jött ki, ha a normákat teljesítettem. A munkakör pedig a forgácsoló gépek által készített alkatrészek éleinek elfogadhatóbbá tételéből állt. Nagy barátságokat kötöttem a reszelőkkel, a köszörűgépekkel és társaikkal. A legérdekesebb feladat a mozdonyok fogaskoszorújának minden élét lekerekítő köszörülés és reszelés volt, aminek normaideje 480 percet, tehát 1 teljes munkanapot ért. A reggelire és egyebekre biztosított időt már magunknak kellett kigazdálkodni. Semmi bonyolultság, a normás előírta az időket, ezeket néha “karbantartotta”, a minőségellenőr elfogadta a munkadarabokat, mi pedig reggel hattól délután kettőig folyamatosan köszörültünk és reszeltünk. Emellett a mi csoportunk végezte a fékalkatrészek hidegsajtolását is, ami már komolyabb szakmai kihívást jelentett. Közben el kellett fogadni a fejünk felett le-fel mozgó darusokat, akik a nagy súlyú vasakat forgatták, igazgatták, hogy ideális testhelyzetben reszelhessünk. Hat hónap után, mivel semmiféle nagy kárt nem okoztam a műhelyben, áthelyeztek a mozdonyok átadás-átvételi osztályára, ami már nagy változást hozott. Először is emelték a fizetésem, havi 1400 forintra. A munkánk abból állt, hogy a mozdonyok átadásához szükséges papírokat, műbizonylatokat összeszedjük, majd ezt könyvként tegyük az átvevő asztalára, aláírásra. Már büszke is voltam magamra, mert a könyvünk nélkül nem lehetett számlázni, tehát ez nagy dolognak számított.

Még a munkakezdés előtti balatoni nyaraláskor megismerkedtünk egy katonatiszttel, aki az egyik kerületi Kiegészítő Parancsnokságot vezette. Barátkozásunk eredményeként segítséget ígért katonai szolgálatom megtervezéséhez. 10 éve kosárlabdáztam, így jó eséllyel bízhattam abban, hogy az ország második honvéd kosaras sportegyesületében beférek a keretbe. Az első számú csapat a Budapesti Honvéd volt, ekkoriban a huszadik magyar bajnoki címéért harcolt, és minden tagja egyben magyar válogatottban is szerepelt. Ennyire nem voltam jó játékos, még ha most szerénynek is látszom. Maradt tehát az NB.II-ben játszó Kaposvári Táncsics Sport Egyesület, ahol sorkatonaként is lehetett sportolni. Abban a rendszerben még nem léteztek profi csapatok, minden játékos a munkája, vagy tanulása mellett járt edzésekre, mérkőzésekre. Ezt ötvözte a honvédség sok városban, különösen a labdajátékok közül fociban, kosárlabdában és kézilabdában. Kosárlabdázásban a Kaposvári Honvéd csapata volt vágyaink netovábbja. Azt hittem, hogy elég, ha elintézzük a Kiegészítő Parancsnokságon a kaposvári bevonulást, akkor minden rendben lesz. Nem ilyen egyszerű. Katonatiszt barátunk jelezte, hogy elintézte Kaposvárra sorolásomat, szükség esetén.

Örök Vác – 21 fotó – 21 bekezdés

EGY. A Csepel teherautó fényszórója alagutat fúr az éjszakai országút sötétjében. Középen ülök a vezetőfülkében, jobboldalt anyám, ölében az öcsém tátott szájjal alszik. Az út fölé hajló ágak, mint hatalmas madarak karmai, kapkodnak felénk. Még nem vagyok hat éves, még nem tudom, hogy most örökre elköltözünk Vácról.

KETTŐ. Anyámnak volt egy világoszöld-sárga mintás ruhája. Korai emlék, egy erdei ösvényen megyünk, anyámnak mindkét kezében tejeskanna. A ruhája szélét fogom, a bokrok levelei elérik arcomat, valamiért nagyon sietünk, az ujjaim közül újra és újra kicsúszik a selymes anyag.

HÁROM. A nyári szünetekben visszamehetek Vácra a nagyszüleimhez. A nagyanyám takarítónő, gyakran magával visz a munkahelyére, onnan könnyen lejutok a Duna-partra, rendületlenül dobálom a kavicsokat. Odasétál egy lány, egy darabig incselkedik velem, aztán ott hagy.

Ez az az ügy, amiért magánnyomozóhoz fordul az ember

Kormoránra a pandémia első hulláma alatt bukkantam. Sosem kerestem meg magánnyomozót. Azt hittem, már rájuk találni is misztikusan bonyolult lehet. A megannyi találat közül rögtön kiszúrtam a rarepulokaproblemara.hu oldalt. Másnap válaszolt, harmadnap szerződtünk. Nem tudom, hogy hogy csinálta, de néhány nap múlva elárasztott aláírandókkal, kérvényekkel, aztán adatokkal, fénymásolatokkal. A két Varga lányról és szüleiről. Talán a pandémia alatt, ügyfelek híján unatkoztak a köztisztviselők vagy Kormorán és az ügyvéd barátja talált valami kiskaput. Amire nem lehetett nemet mondani. És ki kellett adniuk az információkat, dokumentumokat. Mint kiderült, a magánnyomozó egyetlen ügyfeleként kiváltságot élveztem.

–     Tudja, most, hogy mindenki otthon van, a férjek nem csalják meg a feleségeiket és a feleségek is hűek a férjeikhez. A home office-szal a munkahelyi zaklatások is szinte egyik napról a másikra szűntek meg. A boltok, bankok bezártak. Senki se lop. Ha maga nem keres meg ezzel a felettébb érdekes üggyel, meghaltam volna az unalomtól. Így gondolkodnivalóm is van és bármikor szabadon járkálhatok. Egyszer érdemes lenne kilopóznia este. Budapest olyan most, amilyennek sose láttam, pedig hatvan éve élek itt. Ha gondolja, egyszer elviszem egy körre – veti fel az egyik online meeten.

Nem lopózom sehova. Nem megyek egy körre senki idegennel sehova. Még ha oly csábító is a csendes, néptelen város látványa. Nem akarok barátkozni Kormoránnal. Tartom a távolságot. Szükségem van a segítségére, de nem akarom, hogy az életemhez még jobban köze legyen.

Furcsa dolog történt 1976. február 29-én hajnali ötkor

Nagy Kriszta Léna: A kerítés túloldala

A kerítésnél állok. Fehér. Mint az utcára hajló cseresznyefa millió virága. A tavaszi szél fehér szirmokat szitál köré. Körénk. A teraszon már-már undorítóan boldog család. Négy generáció titkát fürkészem négy hete. Fehér hajú dédpapa ölében kétévesforma szőke kislány. Fanni. Vagy, ahogy ő hívja: Fáncsi. Kíváncsi Fáncsi. Boldogan sürgő-forgó dédmama kezében sütemény, kávé, rántott csirke. Kék szemében vidámság. Három középkorú pár, változó számú fiatal. Kamaszoktól kora harmincasokig. Fáncsi szülei, Flóra és Olivér, fél szeme mindig a kislányt öleli. Minden vasárnap.

Az első családtagok szombaton délután érkeznek. A csomagtartóból papírzacskók masíroznak a konyhába. Drágáim a zöld Opellel hozzák a bort és az üdítőket. Kati, a fiatal dédmama répát, krumplit pucol, borsót, babot fejt a kerti asztalnál. Ebben nem enged segíteni senkinek. Sándornak sem. A férje mégis hétről hétre cukkolja, hogy majd ő megpucolja a krumplit. Na, még csak az kéne – nevet vissza rá hétről hétre Kati és már kanyarítja is a rózsaszín héjat a lába közé fogott hatalmas tálba. Ha megtelik, elviheted a komposztba – engeszteli ki sértett férjeurát. Aki homlokon csókolja és elkezdi fenni a kést. Csirkéket darabol, paníroz, kockáz, húsokat szeletel, tölt, kötöz.

Ahogy megláttam a pasim a lányával…

Az életben minden könnyedén, örömmel, és ragyogva árad felém. Az életben minden könnyedén, örömmel, és ragyogva árad felém. Már a nyolcadik ismétlésnél tartottam, amikor beléptem és megláttam a lánya iskolatáskáját az előtérben.

Nem köszöntem, halkan mentem beljebb, a hálószoba nyitott ajtajáig.

A lány mind a tíz körmével kapaszkodott a karjába, ő meg fölötte. Ez a nagy, kövér ember, csukott szemmel kefélte. Az arcáról csöpögött a lánya mellére az izzadtsága. Mindketten elégedettnek tűntek.

Kosztolányi Dezső: Anya

Kosztolányi Dezső Anya című versével köszöntjük az édesanyákat. Szerettünk volna egy felhőtlenebb, kevésbé drámai hangvételű verset választani, de valamiért mindig az anya hiányából értik meg a fiúk, mit is jelentett valójában az édesanya, de az sem lehetetlen, hogy maga a hiány tud könnyebben megszólalni versben, mint az élő viszony.

Kérjük a kedves olvasókat, ha van más tapasztalatuk is, osszák meg velünk a Facebook-oldalunkon Kosztolányi verse alatt.

Kosztolányi Dezső: Anya

Saci és Réka, avagy a rágózás tudománya

Vendég a háznál

Saci a kertben várta, hogy Réka kihozza a rágógumikat. Ahogy nyílt az ajtó, egy pillanatra meghallotta a Kossuth rádió duruzsolását odabentről. Réka nagymamája hallgatta már reggel óta, ágyneműhúzáshoz, főzéshez, mindenhez. Játsszatok szépen, kislányok, mondta egyszer, azóta ki sem nézett rájuk. Sacinak tetszett a kert, ahol minden virág arra nőtt, amerre akart, és hogy most már a repedezett betonlapok is színesek, mert összefirkálták őket színes krétával. Végighúzta a szandálja talpát az egyik vonalon.

Réka kirohant a házból, hozott magával egy kis olajszagot, talán húst ránt a nagymama. Ott volt a markában a kincs, amitől Sacinak összerándult a gyomra. Óvatosan megkérdezte, csak hogy húzza az időt:

Választás – A falubíró ellen beszáll a keresztlánya

Választás előtt áll a falu. A bíró felesége biztosra megy: a választók a zsebében, ő a háttérből irányítja a szálakat és biztos a férje újabb győzelmében. Azzal azonban nem számol, hogy a keresztlánya is beszáll a hatalomért folytatott játszmába és ugyanazokat a fortélyokat veti be, amit a bírónétól ellesett…

Móricz Zsigmond Sári bíró című darabjának története nagyon is időtálló témát jár körül: hogyan irányítják a nők a férfiakat a háttérből?

A darab végére kiderül, az asszonyok furfangja nem csak napjainkban, a régi időkben sem ismert határokat.