Fáradtság, életuntság, betegség, öregedés, halál – Bagi Iván e kötetének ezek a fő motívumai. Mintha előrehozott búcsúzkodásban lenne, de előtte még egyszer szeretne végigtekinteni a világon, amelyet már untig ismer, sőt végleg megunt, vagy legalábbis elvesztette az arra vonatkozó hitét, hogy még bármi újat tudna neki mutatni. Ám amit eddig megtudott, nagy eltökéltséggel próbálja átadni olvasóinak, és emiatt újra meg újra az az érzésünk támad, hogy valamiféle reményen túli remény felmutatása a szándéka. Hogy a maga sorsán túltekintve töpreng, láttat, jósol-prófétál: hangja a sokat csalódott, kiábrándult, fájdalmas élettapasztalatait maga mögött hagyni képtelen szenvedőé, aki azonban mindenkinek jót kíván, és békéért imádkozik. Olyasféle bizalommal, mintha végső soron mégis biztatni akarna.
*
B. Orbán Emese, a kötet szerkesztője először a szerző „angyalszindrómájára” kérdez rá, amely a többi emberért, jóllétükért, testi-lelki épségükért való aggódásban nyilvánul meg és a verseiben is. Mint megtudjuk, ez abból a gyermekkori élményből származó kényszer, amikor sportolás közben akaratlanul sérülést okozott. Ez ráébresztette: a legjobb szándékkal is árthat. Ezután parodistaként való népszerűsége és költői ismeretlensége, vagy legalábbis jóval szerényebb ismertsége ellentétét hozza szóba a szerkesztő, és számba veszi három, az utóbbi hat évben megjelent verseskötetét. Idéz továbbá az első kötet recenziójából, amely önmaga élveboncolásának nevezte a Bagi-féle lírát, és rákérdez: ösztönös-e ez a jellemző, vagy költői program. Őszinte, de szerep, szerepjáték, válaszol Iván Bernhardra és Déri Jánosra utalva, aki egyszer így jellemezte magát: