Margaret Atwood új, tiltakozó versét a háború hatásairól kedden mutatják be a Velencei Biennálén, itt egy rövid részletet olvashatsz. Olvass bele!
Archívum címkék: Margaret Atwood
10 disztópikus regény, amelyet érdemes elolvasni
Az emberiséget mindig is érdekelte, mit hoz a jövő. Míg a Föld nagy része ismeretlen volt, a vadregényes, buja tájak szolgáltak az utópiák helyszínéül. Majd amikor már a körülöttünk lévő világ jelentős részét felfedeztük, a távoli jövőben alkottunk új víziókat. A jelen azonban mindig hat a jövőre, így a megkérdőjelezhető idillt és a paradicsomi állapotokat felváltották a disztópiák, a negatív jövőképet ábrázoló írások. Ebben a válogatásban találunk klasszikusokat, amelyeket érdemes újra fellapozni, ismeretlen magyar történetet, kortársat sztárszerzőtől és olyat, amelyből majdnem mindenki látta a filmváltozatot. A disztópiák elgondolkodtatnak azzal kapcsolatban, mi is az ember, hol a helye a világban, illetve mit tehet azért, hogy ne váljon valóra az a jövőkép, amelyet ezek a regények bemutatnak.
Anthony Burgess: Gépnarancs
A regény többféleképpen olvasható: lehet izgalmas felnövéstörténet, lehet akár egy pszichopata elméjének mély bugyraiban való elmélyülés, és nem mellesleg akár egy fenyegető jövőkép ábrázolását is láthatjuk a műben. A cselekményen túl Burgess egy új nyelvet alkotott, amely miatt az olvasónak küzdenie kell, hogy kövesse az eseményeket. A tettek máshogyan beszélnek, mint a szavak. Szembekerül egymással Beethoven és az erőszak és agresszió hétköznapisága. A szleng alakulása, és az, mit tárhat fel a nyelv, fontos tétje a könyvnek, valamint az is, mit jelent a rend, mit adunk át az újabb generációknak. A könyvet Stanley Kubrick értelmezte újra a filmvásznon Mechanikus narancs címmel.
„Minden üres időszeletet igyekszem olvasással kitölteni” – Járvás Péter Kuszma irodalmi blogger
Az egyik legelismertebb hazai irodalmi blogger vagy, az olvasóközönség a Kuszma nicknév alatt találkozhat a recenzióiddal. Munka ez, amit napról napra végzel?
Nem, inkább hobbi. Sőt már-már rutin. Igazából csak leírom, amit gondolok, mintha magamat kéne meggyőznöm, hogy tényleg azt gondolom. Általában meg is győzöm, de van, hogy bizonytalan maradok. Aztán olyan is van, hogy nem gondolok semmit egy adott könyvről, de többnyire ilyenkor is el tudok magammal beszélgetni valamiről – érdekes módon ezek az értékelések szerintem kifejezetten jól szoktak sikerülni. Szóval valójában csak hangosan gondolkodom. És nem tudok elmenni amellett, hogy meglepőnek találom a „legelismertebb” jelzőt.
Pedig akár véleményvezért is írhattam volna, hiszen sokan adnak a szavadra, a kritikáidat rengetegen olvassák. Miért választottad ezt az oroszos hangzású álnevet?