Best WordPress Hosting
 

10 disztópikus regény, amelyet érdemes elolvasni

Az emberiséget mindig is érdekelte, mit hoz a jövő. Míg a Föld nagy része ismeretlen volt, a vadregényes, buja tájak szolgáltak az utópiák helyszínéül. Majd amikor már a körülöttünk lévő világ jelentős részét felfedeztük, a távoli jövőben alkottunk új víziókat. A jelen azonban mindig hat a jövőre, így a megkérdőjelezhető idillt és a paradicsomi állapotokat felváltották a disztópiák, a negatív jövőképet ábrázoló írások. Ebben a válogatásban találunk klasszikusokat, amelyeket érdemes újra fellapozni, ismeretlen magyar történetet, kortársat sztárszerzőtől és olyat, amelyből majdnem mindenki látta a filmváltozatot. A disztópiák elgondolkodtatnak azzal kapcsolatban, mi is az ember, hol a helye a világban, illetve mit tehet azért, hogy ne váljon valóra az a jövőkép, amelyet ezek a regények bemutatnak.

Anthony Burgess: Gépnarancs

A regény többféleképpen olvasható: lehet izgalmas felnövéstörténet, lehet akár egy pszichopata elméjének mély bugyraiban való elmélyülés, és nem mellesleg akár egy fenyegető jövőkép ábrázolását is láthatjuk a műben. A cselekményen túl Burgess egy új nyelvet alkotott, amely miatt az olvasónak küzdenie kell, hogy kövesse az eseményeket. A tettek máshogyan beszélnek, mint a szavak. Szembekerül egymással Beethoven és az erőszak és agresszió hétköznapisága. A szleng alakulása, és az, mit tárhat fel a nyelv, fontos tétje a könyvnek, valamint az is, mit jelent a rend, mit adunk át az újabb generációknak. A könyvet Stanley Kubrick értelmezte újra a filmvásznon Mechanikus narancs címmel.

„A valósággal ezer gond van” – Ménes Attila regényuniverzuma

Pilinszkyhez hasonlóan te is mondhatnád, hogy „mindig a nyomorúság lim-lom tájait kerestem”. Visszatérő motívum nálad, hogy hőseid valamiféle marginális, sőt társadalmon kívüli pozícióban vannak, és ennek megfelelően azok a helyszínek is az otthontalanságról, kitaszítottságról, sehova sem tartozásról beszélnek, amelyeken mozognak, és amelyek számukra mégis otthonosak – igaz, más tér nem is kínálkozik számukra belakásra. A létezésük kissé lebegő, ők pedig szinte besorolhatatlanok, hiszen a regényalakokat általában a környezetük alapján értjük meg. Miből fakad a vonzalmad a marginális hősök és a marginális helyszínek iránt? Miért élnek ezek az emberek ennyire kívül mindenen?

A családomban transzgenerációs tapasztalat a szegénység. A nagyszüleimnek boltjuk volt, amelyet a második világháború után elvettek tőlük. Ezt bukdácsolás, majd egyre mélyebbre csúszás követte. Anyám megalázott, kiszolgáltatott bérelszámoló volt. A mai napig előttem a jelenet, ahogyan egyszer a bicikli csomagtartóján körülbelül tíz kiló aktát hozott haza. A főállása mellett lottóválogatással és pulóverkötéssel is próbálkozott, de minden kísérlete befuccsolt. Apám akkor hagyta el, amikor velem terhes volt, és a sok magányos küszködés idegrendszeri problémákat okozott nála. Nagy eredmény volt már az is, amikor mi ketten sok évvel később 16 négyzetméteres minigarzonhoz jutottunk, és végre elköltözhettünk az alkoholista nagyapámtól.

A szociális peremre szorítottság az én életemben is folytatódott. Tanítóképzőt végeztem, de soha nem lett fix munkahelyem. Sokat szorongtam, és meg voltam győződve arról, hogy úgysem lehet belőlem soha semmi. Nem éreztem magamat a struktúra részének. A szellemi szabadság irányába az irodalom által találtam kiutat. Láttam Illyés Tihanyban, tengerészkapitányi sapkában készült fényképét, és azt kérdeztem magamtól: „Az írók ilyen gazdagok?” Tetszett ez a perspektíva.