1976-ban Vácott születtél. Korábban írói tevékenységed mellett egy budapesti iskolában mozgássérült gyerekeket tanítottál, később szociális munkásként dolgoztál hajléktalanszállón. Hogyan választottad ezeket a foglalkozásokat?
Úgy éreztem, hogy valami hasznos dolgot kell csinálnom, ha már mindenképp be kell lépnem a munka világába. Olyasmit, amiről azt gondolom, van értelme. Ebben nyilván benne volt, hogy soha nem volt érzékem és tehetségem az úgynevezett „normális” szakmákhoz. Soha nem tudtam elképzelni magam egy hivatalban vagy irodában. Mégis mit lehet ott csinálni? A periféria vonzott, azok az emberek, akik valamilyen határhelyzetben élnek. Nyilván nem függetlenül attól, hogy magamat is egyfajta határhelyzetben láttam mindig.
Sosem voltam igazán szociális lény. Introvertált, csendes kamasz voltam, akit az erdő, a Duna, a zene és az irodalom érdekelt. Ilyen alkattal óhatatlanul a perifériára sodródik az ember, elkülönül, járja a maga köreit. A mozgássérült gyerekek közel álltak hozzám, volt valami rokonság köztünk. Az ilyesmiről nehéz beszélni, mert nem arról van szó, hogy feltétlenül a segíteni akarás vezetett volna hozzájuk. Jól éreztem magam közöttük, és azt hiszem, ők is szerettek. Felismerték bennem azt, ami bennük is megvolt. A kiszolgáltatottságot talán.