A XV-XVI. század az ókorhoz való visszatérés lázában égett, a humanizmus szinte mindenütt diadalt aratott Nyugat-Európában. A „diadalt arat” kifejezés persze nem valamiféle ideológiai kontrollt, csak valamiféle trendet jelez. Köztudott, hogy Leonardo da Vincit például a múlt és az antikvitás szinte teljességgel hidegen hagyta, ám ez az attitűd azért elég kivételes lehetett a reneszánsz Itáliában.
Portugáliában viszont teljesen megszokott volt: ott a XV. században a humanizmustól eltérő stílus és életérzés uralkodott, amit jobb híján „atlanti stílusnak” vagy Manó király nevéről manuelizmusnak nevezünk. A felfedezések lázában égő országban nem az antik példaképek, hanem a tenger, az utazások inspirálták a művészeket. Még a templomokban is tengeri motívumokkal, megfeszülő hajókötelekkel, dagadó vitorlákkal, kagylókkal, rákokkal, mindenféle „tengeri csudákkal”, trópusi gyümölcsökkel és virágokkal találkozunk.
A Mánuel-stílus nemcsak tematikájában különbözik az európai reneszánsztól. A portugál királyi család a szellemi életre is meglehetősen erős hatást gyakorolt. Ebben a szegény és kicsi országban nem léteztek „polgári mecénások”, így aztán a királyok és királyi hercegek megrendelőként, alkotóként és eszményképként is nagy hatást gyakoroltak a korszak művészetére. Dom Duarte király az atlanti korszak egyik legjobb prózaírójaja volt, a globalizmus megszállottja, Tengerész Henrik herceg igazi példakép, aki minden időben megmozgatta a művészek fantáziáját, a testvére, Dom Pedro herceg pedig nemcsak legendás utazó és egy meglehetősen különös lovagregény hőse, hanem maga is író és fordító.