Az író nemrég megjelent, Nincs egy férfi című kötete női sorsokat kutató, női szemszögből megírt novelláskötet, mint az alcímből kitűnik: „írások és firkák”: meghökkentő rövid prózák és groteszk rajzok gyűjteménye.
A történelmi regényeiről (Úrilányok Erdélyben, Erdélyi menyegző) ismert, kolozsvári születésű, Budapesten élő Ugron Zsolna e kötetében teljesen új alkotói arcát mutatja meg olvasóinak: korábban már megjelent és legújabb novellái, tárcái fókuszában női sorsok, örökzöld női kérdések és a másik nemmel való viszony áll; ezek múltja, jelene és lehetséges jövője – az utóbbi elsősorban a mágikus realizmus, az abszurd vagy éppen a tudományos fantasztikum hangján. Találkozunk benne múlt századi cselédlánnyal, egyszerű háziasszonnyal, sokoldalú kutatónővel, mai lányokkal, nőkkel, és még falanszterfigurákkal is. Természetesen a legtöbb történetből nem hiányoznak a férfiak sem, akiket „hol meghódítani kell, hol legyőzni, hol elviselni, hol egyszerűen csak szeretni” kell.
A mozaikszerű, egymástól jelentős mértékben eltérő stílusú, témájú és megközelítésű, egyszóval minden szempontból (és nemcsak a szerzőtől, hanem számomra mint olvasó számára is) szokatlan történetek egyike-másika olvasás közben alaposan felkavart, sőt némelyik napokon át majdhogynem kísértett. A mozaikszerűséggel kapcsolatban a szerző egy interjúban azt nyilatkozta, hogy a kötet „valamiképpen az elmúlt időszak leképeződése bennem; egyfajta reakció arra, hogy volt ez a kiszámíthatatlan lét és a bezártság, a bezártság után pedig a furcsa felszabadultság, amikor valaha természetesnek tűnő dolgok hirtelen felnagyítódtak: állni egy koncerten barátokkal – ez egyszer csak hatalmas dolog lett, mert sokáig meg volt vonva tőlünk. Szerintem emiatt éreztem, hogy a világ kicsit ilyen töredezett körülöttem”. Ami az említett kísértetésemet illeti, elsősorban azokra az írásokra vonatkozik, amelyek a legmeghökkentőbbek és egyben a legvizuálisabbak – ami egyébként sokukra igaz. Ha nem is mindig pozitívan, de egytől egyik megérintettek, és leginkább azzal, hogy a leírás annyira képszerű, hogy még most, pár nappal később is látom a szereplőiket magam előtt. Érdekes módon a történetek és a szereplők sokkal jobban megérintettek, mint az ugyancsak látványos grafikák, a reneszánszt idéző stílusú, hol, groteszk, hol kedves, hol ijesztő lények, amelyek szintén fura, nem mindig kellemes érzést keltettek bennem.