A csodás címlapú Az utolsó álom vérbeli Almodóvar-történeteket rejt – a legkülönbözőbb témákban. Nem akart önéletrajzot írni, de azt sem akarta, hogy más írjon róla, így született meg Pedro Almodóvar novellákat és rövid önéletrajzi esszéket (naplóbejegyzéseket) tartalmazó kötete. A benne szereplő írások között van, ami évtizedekkel ezelőtt keletkezett és vannak frissek is. Persze a fikció […]
The post Önéletrajz helyett – Pedro Almodóvar: Az utolsó álom appeared first on Filmtekercs.hu.
Az író nemrég megjelent, Nincs egy férfi című kötete női sorsokat kutató, női szemszögből megírt novelláskötet, mint az alcímből kitűnik: „írások és firkák”: meghökkentő rövid prózák és groteszk rajzok gyűjteménye.
A történelmi regényeiről (Úrilányok Erdélyben, Erdélyi menyegző) ismert, kolozsvári születésű, Budapesten élő Ugron Zsolna e kötetében teljesen új alkotói arcát mutatja meg olvasóinak: korábban már megjelent és legújabb novellái, tárcái fókuszában női sorsok, örökzöld női kérdések és a másik nemmel való viszony áll; ezek múltja, jelene és lehetséges jövője – az utóbbi elsősorban a mágikus realizmus, az abszurd vagy éppen a tudományos fantasztikum hangján. Találkozunk benne múlt századi cselédlánnyal, egyszerű háziasszonnyal, sokoldalú kutatónővel, mai lányokkal, nőkkel, és még falanszterfigurákkal is. Természetesen a legtöbb történetből nem hiányoznak a férfiak sem, akiket „hol meghódítani kell, hol legyőzni, hol elviselni, hol egyszerűen csak szeretni” kell.
A mozaikszerű, egymástól jelentős mértékben eltérő stílusú, témájú és megközelítésű, egyszóval minden szempontból (és nemcsak a szerzőtől, hanem számomra mint olvasó számára is) szokatlan történetek egyike-másika olvasás közben alaposan felkavart, sőt némelyik napokon át majdhogynem kísértett. A mozaikszerűséggel kapcsolatban a szerző egy interjúban azt nyilatkozta, hogy a kötet „valamiképpen az elmúlt időszak leképeződése bennem; egyfajta reakció arra, hogy volt ez a kiszámíthatatlan lét és a bezártság, a bezártság után pedig a furcsa felszabadultság, amikor valaha természetesnek tűnő dolgok hirtelen felnagyítódtak: állni egy koncerten barátokkal – ez egyszer csak hatalmas dolog lett, mert sokáig meg volt vonva tőlünk. Szerintem emiatt éreztem, hogy a világ kicsit ilyen töredezett körülöttem”. Ami az említett kísértetésemet illeti, elsősorban azokra az írásokra vonatkozik, amelyek a legmeghökkentőbbek és egyben a legvizuálisabbak – ami egyébként sokukra igaz. Ha nem is mindig pozitívan, de egytől egyik megérintettek, és leginkább azzal, hogy a leírás annyira képszerű, hogy még most, pár nappal később is látom a szereplőiket magam előtt. Érdekes módon a történetek és a szereplők sokkal jobban megérintettek, mint az ugyancsak látványos grafikák, a reneszánszt idéző stílusú, hol, groteszk, hol kedves, hol ijesztő lények, amelyek szintén fura, nem mindig kellemes érzést keltettek bennem.
Shrek Tímea első novelláskötetét tartom a kezemben. A kemény borítón két, csapdába esett figura: gyerekkorom paraszt nénije és bácsija fekete gumicsizmában, kopottas mellényben, vastag kucsmában és fejkendőben. Csapdájukat maguknak ásták – ezúttal a szó szoros értelmében, hiszen körbeásták, pontosabban körbeásózták magukat. Hová lépjenek tovább? A dolgok bevett rendje szerint az ásózás után – különösen ilyenkor, a tavasz közeledtét lesve – a vetésben és ültetésben, végső soron pedig a kizöldülésben, a termésben és az életben reménykedünk. Ám a kép alatt ott áll a kiábrándító cím: Halott föld ez.
De hát mitől halott? Létezik, hogy semmi sem él meg itt; hogy üres, mint amilyennek a sivatag a szárazság hosszú hónapjai alatt tűnik? Soha nem is volt eleven, vagy csak később hintették be sóval, ahogy az ószövetségbeli Sikemet és a legendák Karthágóját? Éppenséggel egyiket se állíthatnánk róla. Hiszen terem itt százféle alak, ezernyi lény. Ám ahogyan a fák, úgy a föld is a gyümölcseiről ismerszik meg, ezért elsősorban azt vizsgáljuk: ehető-e számunkra, amit kínál vagy sem?
A föld, amelyről Shrek Tímea ír, a nyomorba ájult kárpátaljai cigánytelepek, az úgynevezett táborok nehezen emészthető gyümölcsöket teremnek. Olyanokat, amelyeket nem szívesen veszünk észre, és amelyek létezéséről szeretnénk megfeledkezni, mert már a puszta gondolatuk is megzavarja hétköznapjaink monoton menetelését. Ha megkóstoljuk őket, elrontják az étvágyunkat, utánuk pedig a cukor is megkeseredik a szánkban, és álmatlanul forgolódunk tőlük. Hát miért akarnánk rendszeresen fogyasztani belőlük?
Veres Attila 2017-ben debütált az Odakint sötétebb című regényével, ami azóta a magyar horror egyik mérföldkőnek számító alkotása lett, több utánnyomáson van már túl. Egy évvel később, 2018-ban jelent meg az Éjféli iskolák című novelláskötet, ami mostanra ugyancsak kultikusnak számít, ráadásul az ebben található írásokra figyelt fel a nemzetközi színtér is: ennek eredményeként először a The Valancourt Book Of World Horror Stories Vol. 1-ban jelent meg Attilától egy novella Amerikában, majd idén októberben The Black Maybe címmel várható önálló kötetes debütálása. A gyűjteményt már a megjelenés előtt a horror legnagyobb nevei méltatják, például írt hozzá ajánlást Brian Evenson, Laird Barron és Nathan Ballingrud is, miközben a nemzetközi könyvszakmában fontos Publishers Weekly szaklap is elismerő kritikát közölt róla.
A valóság helyreállítása nemcsak az ősz, de az egész év legfontosabb hazai science fiction-fantasy műfajú megjelenésének számít. A kötetben egyaránt megtalálhatók korábban, különböző antológiákban megjelent írások és olyan történetek is, amik kifejezetten a The Black Maybe-hez íródtak, valamint vadonatúj, sehol máshol nem elérhető novellák.
Nyitókép forrása: Agave Könyvek
Vállaltan személyes családi történetek sorakoznak a Mancikám, Déneském és még sokan mások című kötetben. Választhatta volna azt is, hogy fikcióként tárja ezeket a közönség elé. Miért tartotta mégis fontosnak a személyességet?
Úgy
éreztem, hogy talán ez az egyetlen dolog, amit meg tudok írni, éppen a könyvben