Négyesztendős volt, amikor bátran benyitott Hámori László kántorhoz, hogy hallgassa meg, mert már el tudja játszani az Ez nagy szentség valóban kezdetű templomi éneket és a Himnuszt. Meghallgattatott, sőt azt is megengedte neki a kántor, hogy aznap ő kísérhesse a hívek énekét. Addig azonban, amikor az orgonajáték a hivatásává vált, még sok év telt el.
Szavakba önthető-e, hogy mi nyűgözte le az orgona hangjában?
Nagyon nehezen. A hangszer sípokból áll, levegő működteti; olyan, mint valami fúvós instrumentum, csak sokkal összetettebb szerkezetről van szó. Billentyűsoraival dús, zengő hangzást lehet kikeverni, de ha valaki érzékenyen és szeretettel közelít hozzá, a zongora egyetlen billentyűsorán még finomabb, még árnyaltabb hangszíneket hozhat létre. Az orgonánál maradva: amikor én beleszerettem, nagyon kevés valóban jó hangszer volt Magyarországon. Java részük tönkrement a második világháborúban. Amiket talált az ember, azokat én „maradék” orgonáknak neveztem. Beleértve az esztergomi főszékesegyház, a bazilika orgonáját is. Gyerekkoromban sokszor elmentünk oda, és találtunk olyan régi sípokat a földön, a fal mellett, amelyek Liszt idejében még hangzó sípok lehettek. A háború után először a Bosnyák téri templomban is egy nagyon-nagyon kicsi hangszert hoztak használható állapotba, míg ma a felújításnak köszönhetően már roppant komoly orgona hangját hallhatják a hívek.