A mai magyar irodalom egyik leginkább autonóm alkotója Solymosi Bálint. Akár prózát, akár verset ír, hangvétele egyedi, nem hasonlít senki másra. Nem olvasható és nem érthető könnyen. 2009-ben József Attila díjat kapott, de az olvasók és a kortársak tudatába csak lassan szivárog be. Egyik kritikusa „a magyar irodalom láthatatlan óriásának” nevezte. Az idén 63 esztendős alkotó a Müpa Literárium sorozatának vendége lesz december 12-én. Az irodalmi koncert előtt beszélgettünk vele. Megkérdeztük az est műsorvezetőjét, Jánossy Lajost is, mitől nagy író Solymosi?
– Mikor gondoltál rá, hogy író leszel? Mikor kezdtél el szövegeket alkotni?
– Kora gyerekkoromban. Ez a szövegeimben is fellelhető. A faluban, ahol felnőttem, Szelevényben volt egy atya, aki bibliaismeretet tanított kisgyerekeknek. Meglepő, de a 60-as-70-es években valamiképpen ez megengedett volt. Följártunk hozzá a plébániára, volt ott neki egy csodálatos Remington írógépe. Én már 9-10 éves koromban verseltem. Szerelmes verseket írtam egyrészt, másrészt képregényt írtunk a barátaimmal. Párhuzamosan jött a képalkotás, tehát a rajz, és az, hogy kísérőként mondatokat, szövegeket írjak le. Szóval ide tehető a kezdet, a korai 8-10 éves korra. A minták az indiánregények, a képregények és Verne Gyula alkotásai voltak. Valami miatt mondatokat kellett írnom. Ráadásul ez a katolikus pap a gyerekeknek hittanóra után Beatlest mutatott.