A Varsói Könyvvásár előtt – melyre június 26–29. között került sor a varsói Kultúra és Tudomány Palotájában –, nem igazán értettem: bár köztudottnak számít, hogy a magyarok és a lengyelek egyedülálló, szoros barátságot ápolnak, mégis hogyan, miért alakult ez ki. Természetesen én is ismerem a „Magyar, lengyel – két jó barát, együtt issza sörét, borát” jól hangzó frázist, többször hallottam már Budapesten bóklászó turistacsapatoktól, a mondás valós tartalma azonban mindezidáig rejtve maradt előttem.
A vásár négy napján a Petőfi Kulturális Ügynökség (PKÜ) standjánál dolgozva állva Horváth Bence és Keresztes Balázs kollegáimmal aztán világossá vált előttem, hogy kézzelfogható magyarázatot nem fogok találni erre a jelenségre: itt nem állnak rendelkezésünkre történelmi tények vagy hivatalos paktumok. A magyar–lengyel barátság voltaképp egy lassan, évszázadok alatt észrevétlenül kialakult, megfoghatatlan örökség, melyet analizálni nem, csak érezni és élvezni érdemes. Örökség, mely képes összekötni vadidegeneket, és amire számos példát láthattam a Varsóban töltött napjaim alatt.
Vegyük például Agnieszkát, aki, ha nem látogatott el a standunkra napi négyszer, akkor egyszer sem, minden egyes alkalommal újabb és újabb élményeket, emlékeket osztva meg velünk Magyarországról és magyar irodalmi élményeiről. Egy fiatal értelmiségi lány őszinte örömét fejezte ki a vásár harmadik napján, mikor végre megtalálta pavilonunkat, elmondása szerint csak azért jött el az eseményre, hogy felkeressen minket és tanácsot kérjen tőlünk abban, hogyan kezdjen neki a magyar kortárs irodalom felfedezéséhez.