via kultura.hu => eredeti post link
Van-e valódi tartalma annak, hogy „egy mindenkiért”? Nem csupán jól hangzó, ám talmi szlogen ez inkább? Hogyan képviselnek bennünket a versenysport bajnokai? És úgy egyáltalán, mi értelme van a versenysportnak? A kőkemény mindennapoknak, az elrabolt gyerekkornak, a rekordok hajszolásának? Mire kellenek nekünk ezek a mai gladiátorok, és nekik mire jó ez az egész? A spártai fegyelmezés, majd önfegyelem, a megszállottságig menő ügyszeretet, „egy-ügyűség”, a „normális” többségtől való „fényes elszigeteltség”? Milyen eredménnyel zárul a karrier alkonyán az önvizsgálat, hogy mire és miért tettek fel mindent, hogy mit adtak és mit kaptak? Hogy egyáltalán ők akarták-e így, vagy csak a hivatásrendjük kényszerének engedelmeskedtek, észrevétlenül lettek mások: közösségük, nemzetük becsvágyának áldozatai.
Túl sok rosszat tudunk a versenysport világáról: intézményrendszeréről, döntéshozatali mechanizmusairól, pénzfertőzöttségéről és csalásairól, a doppingolásról és (hiábavaló?) üldözéséről. Túl illúziótlanok vagyunk már. De a kritikánk nem mindenben hibát kereső gonoszságból fakad.
Az Egy mindenkiért-ben Szilágyi Áron tépelődéseiként is sok minden elhangzik a fenti kérdésekről.