Best WordPress Hosting
 

Ismerős vizekre evezve – The Boys in the Boat

George Clooney legújabb rendezése, a The Boys in the Boat nem tartogat ugyan túl sok meglepetést vagy váratlan húzást, de amennyiben nem vagyunk beoltva a sportfilmek kötelező, helyenként pátoszos fordulatai ellen, és nosztalgiával gondolunk vissza a kilencvenes évek középköltségvetésű filmjeinek egyszerű, mégis lélekemelően inspiráló történeteire, egy jó érzékkel elmesélt, klasszikus sportfilm-élménnyel gazdagodhatunk. Gyakran előfordul filmeknél, […]

The post Ismerős vizekre evezve – The Boys in the Boat appeared first on Filmtekercs.hu.

Dublőr nélkül forgatott a rekorder úszóból lett sztár, a leghíresebb Tarzan

Bánáti sváb anyja Eszéken, apja Temes megyében született. Ő maga is magyar állampolgárként látta meg a napvilágot 1904. június 2-án a Temesvárhoz közeli Szabadfaluban (Freidorf). A kis Johann, avagy János szülei a következő évben kivándoroltak Amerikába, ahol végül Chicagóban telepedtek le. Csak a nyolc általánoson küzdötte át magát, annál többre vitte azonban a medencében. A vézna, beteges fiú orvosi tanácsra kezdett úszni, s azonnal kitűnt tehetségével – 17 évesen minden számot megnyert az amerikai bajnokságon, amelyikben elindult, és felállította első világcsúcsát is. Idővel 190 centi magas, 95 kilós óriássá serdült, 1922-ben ő úszta le először egy percen belül a száz métert és öt percen belül a négyszázat. Egyéni csúcsát 174 alkalommal döntötte meg; 52-szeres amerikai bajnok volt, és 67 világrekordot állított fel. Az 1924-es párizsi és az 1928-as antwerpeni olimpián öt aranyérmet szerzett, 1924-ben tagja volt a bronzérmes vízilabdacsapatnak is. Fölényére jellemző, hogy a 400 méteres gyorsúszás egyik előfutamában a cél előtt abbahagyta a tempózást, és csak lábbal „evezett” be – persze elsőként. Neve életmentőként is ismert lett: 1927-ben egy hajóbaleset után tizenegy fuldoklót mentett ki Chicagóban a Michigan-tóból.

1929-ben heti 500 dolláros reklámszerződést kötött, de ezzel elvesztette amatőr státuszát, és be kellett fejeznie a versenyzést. Rövid ideig az úszást népszerűsítő oktatófilmeket forgatott, de a film világába nehezen tudott betörni: első, néma szerepében egy fügefalevéllel takarva Ádámként domborított. 1932-ben aztán 150 jelentkező közül választották ki Tarzan szerepére, nem kis részben a Metro–Goldwyn–Mayer stúdió nyomására. Mivel Weissmüller ekkor még egy alsóneműket gyártó vállalat modellje volt, szerződésének felbontása fejében Greta Garbo készített néhány reklámfilmet a cég termékeinek népszerűsítésére.

Tarzan, a majomember hatalmas sikert aratott, Weissmüller ezután még tizennyolcszor öltötte magára bőr ágyékkötőjét, lendült ágról ágra, és hallatta híres kiáltását, amelynek titkát állítólag az édesanyjától ellesett jódlinak köszönhette. Igazi színész soha nem lett, de ezt nem is várták el tőle: szerepei inkább csak bátorságot és kitűnő fizikumot igényeltek. Ő egyikben sem szenvedett hiányt; bár dublőr nélkül dolgozott, soha még csak karcolás sem érte. Csak egyszer makacsolta meg magát: egy fogatlan, elkábított alligátorral nem szállt harcba. Amikor arról faggatták az újságok, mit tanácsolna filmbéli utódjának, azt válaszolta: lengés közben ne engedje el az indát.

A titok körülrajzolása – Zákonyi S. Tamás: A nemzet aranyai

Az első képkockáknál, azzal szembesülve, hogy „beszélő fejek” dokumentumfilm következik, nagyon megijedtem. A 149 perces vetítési idő ismeretében erre minden okom meg is volt. Ki képes ugyanis órákon visszaemlékezéseket hallgatni, rengeteg nevet, összefüggést, adatot megjegyezni-átlátni, és közben még ébren is maradni? Fából vaskarikának tűnik valami olyannak a magyarázatára kísérletet tenni, ami természetéből fakadóan megmagyarázhatatlan, és ez az igyekezet annál kínosabbnak ígérkezik, minél hosszabb ideig tart. Végül pedig: talán vétek prózára váltani, ami a sport legszebb költészete volt, vagy mint szükségszerűt „levezetni” azt, amiben a véletlennek és a szerencsének is jelentős szerep jutott. Ilyen gonosz kételyekkel kezdtem nézni A nemzet aranyait – de nem is tévedhettem volna nagyobbat.

Még keresem a magyarázatot, hogyan volt rá képes, de Zákonyi S. Tamásnak éppen a fő hendikepet, a szóbeli emlékezést („egyik fej a másik után”) sikerült a sportközvetítések részleteivel vegyített film legnagyobb erényévé változtatnia. A két és fél óra mintegy felét-kétharmadát kitevő beszélgetésfolyamot óriási anyagból vágta össze Mezei Áronnal, méghozzá oly módon, hogy nem maradt benne üresjárat, és dinamikus, érzelmes, sztoris, kedves lett. Interjúalanyai láthatóan szívesen beszélgetnek vele, ami jó kérdésekre utal (ezeket nem halljuk). Érezhetően sikerült bensőséges hangulatot teremtenie, rájuk hangolódnia – és az is nyilvánvaló, hogy csak a téma alapos ismeretével nyerhette el a bizalmukat.

Mivel maga is tarthatott az unalmassá válás veszélyétől, többféle trükköt alkalmazott az elkerülésére. Ilyen például a szóló, a páros és a csoportos interjúk részleteinek vegyítése, meg az a fogás, hogy a különböző helyen és időben felvett, más-más személyektől elhangzó mondatok egymásra felelgetnek vagy egymást folytatják. Mindezek folytán az benyomásunk támad, hogy – noha sok szájból – mindvégig ugyanazt a történetet halljuk, és hogy a privát elbeszélésekben valamiféle kollektív tudat nyilvánul meg.

Egy közülünk – Portréfilm a kardvívó Szilágyi Áronról

Van-e valódi tartalma annak, hogy „egy mindenkiért”? Nem csupán jól hangzó, ám talmi szlogen ez inkább? Hogyan képviselnek bennünket a versenysport bajnokai? És úgy egyáltalán, mi értelme van a versenysportnak? A kőkemény mindennapoknak, az elrabolt gyerekkornak, a rekordok hajszolásának? Mire kellenek nekünk ezek a mai gladiátorok, és nekik mire jó ez az egész? A spártai fegyelmezés, majd önfegyelem, a megszállottságig menő ügyszeretet, „egy-ügyűség”, a „normális” többségtől való „fényes elszigeteltség”? Milyen eredménnyel zárul a karrier alkonyán az önvizsgálat, hogy mire és miért tettek fel mindent, hogy mit adtak és mit kaptak? Hogy egyáltalán ők akarták-e így, vagy csak a hivatásrendjük kényszerének engedelmeskedtek, észrevétlenül lettek mások: közösségük, nemzetük becsvágyának áldozatai.

Túl sok rosszat tudunk a versenysport világáról: intézményrendszeréről, döntéshozatali mechanizmusairól, pénzfertőzöttségéről és csalásairól, a doppingolásról és (hiábavaló?) üldözéséről. Túl illúziótlanok vagyunk már. De a kritikánk nem mindenben hibát kereső gonoszságból fakad.

Az Egy mindenkiért-ben Szilágyi Áron tépelődéseiként is sok minden elhangzik a fenti kérdésekről.