via librarius.hu => eredeti post link
A romlás akkor kezdődött, amikor eltűntek a falvak utcáiról a padok. Már nem volt lehetősége az egyik embernek odaülni a másik mellé, megkérdezni, hogy érzi magát, segíthet-e valamiben. A közösség elkezdett felbomlani, és valójában nagymamám is akkor lett egyre rosszabbul, amikor eldöntötte, nem kell előtte megjavítani a lócát. Ne jöjjön hozzá senki, ne kíváncsiskodjon az ő kínja után, elvan ő magában, jelentette ki, és onnantól kezdve már nem egy utca, csak egyedül mi figyeltünk rá.
Legalább öt padra emlékszem a régi utcánkból, ma már egy sem maradt belőle, pedig soha ilyen nagy szükség nem volt rájuk, mint most. A pad meghívás, hogy gyere, beszéljük meg, nem vagy egyedül. A pad lehetőség, hogy megosszuk, megvitassuk a problémát, megismerjük a másikat, és felkaroljuk, ha arra van szüksége. A pad néha az egyetlen lehetőség a túlélésre.
Ha tőlünk keletebbre megyünk, akkor a legszegényebb partiumi falvakban a házak előtt ott állnak a padok. Ez volt a legerősebb tapasztalatom úton a Pádis felé. Az emberek diskurálnak, összejárnak, figyelik egymást. Az egymás segítségével elviselhető nyomor jut nekik, és a pad megteremti azt a lehetőséget, hogy télen talán beüljenek a másikhoz, meglátogassák egymást.