via kultura.hu => eredeti post link
Miért hiányoznak az irodalomból a férfimúzsák? Az gyarló magyarázat, hogy azért, mert a kilenc múzsa mindegyike nőnemű volt, hiszen a múzsa szó jelentéstartománya a klasszikus görög kor óta jelentősen kibővült. A „férfiuról szólj nékem, Múzsa” megszólítottja az első jelentés, én viszont itt a múzsa-szócikkek második pontjáról beszélek csak, a művészembert alkotásra ihlető hús-vér teremtésről, aki akkor is hús-vér, ha ezt a művész kézzelfoghatóan soha nem tapasztalhatja meg, magyarul: ha számára elérhetetlen. A Lilla-Remény lehet ugyan „istenségnek látszó”, de Vajda Juliannának akkor is volt születési ideje, és nyilván voltak személyes okmányai – amivel tudvalevőleg Thália vagy Euterpé nem rendelkezett. Az az egy bizonyos: ha leírom a szót, „múzsa”, alapvetően női sziluettek rajzolódnak ki előttünk.
Mondhatná valaki, hogy ott van Rimbaud, de hozzá sem egy nő írt ihletett verseket, hanem egy másik férfi. A kérdést tehát úgy is feltehetnénk: miért csak a férfiaknak van múzsája?
Mondjuk azért, mert az írók-költők és főképp a zsenik – tekintetbe véve az elmúlt kézezer évet – többnyire hímneműek. Ha szeretjük az irodalmi közhelyeket, nyugodtan előkaphatjuk az „oldalborda-kártyát”, amiből azt a következtetést szokás levonni, hogy a bibliai teremtésmítosz eleve másodrendű szerepre predesztinálta a nőket, ami évezredekig akadálya volt művészi kibontakozásuknak. Eszerint tehát a patriarchális társadalom termelte volna ki a férfi alkotót és a női múzsát.